A rendszerváltás (-változás, -változtatás?) a gazdasági és a politikai szisztémában csakugyan jelentős fordulatot hozott,
ám a gondolkodásban, a szellemi fősodorban szinte semmit.
Ami addig elfogadottnak számított, az továbbra is az maradt, s akik ezzel gyökeresen szakítani akartak, a kultúra, a sajtó, az oktatás továbbra is pozícióban lévő korifeusaitól megkapták a „kirekesztő” jelzőt. Ezt az idétlen, sosem használt kifejezést tették meg a korszak egyik jelszavának; a frissen újjászülető jobboldal ugyanis kétségbe mert vonni bizonyos – a megelőző negyvenöt évben kizárólagosnak számító – eszmét. Hirtelen azt vettük észre, hogy rendszerváltás ide vagy oda, továbbra is a „jobboldali”, „fasiszta”, „nacionalista”, negatívnak tekintett jelzők röpködnek a konzervatív, hazafias, keresztény tábor megbélyegzésére.
Mielőtt még kiörvendezhettük volna magunkat, hogy megbuktak a kommunisták, egyből fasiszták lettünk, minden átmenet nélkül.
És mi, fiatalok, akik az említett rezsim totális bukása után évtizedekkel születtünk, ízlelgettük, hogy ha a nemzeti érzés, a határon túliakért való aggodalom, a szocialista diktatúra kiszolgálóinak megvetése és remélt felelősségre vonása fasizmus – és ha, mint erre gyakran utaltak, a választott miniszterelnökünk, Antall József fasiszta –, akkor csakugyan azok vagyunk mi is. Ha viszont mi, alapvetően becsületes, tisztességes, hívő, másnak nem ártó magyar emberek fasiszták vagyunk, akkor a fasizmus nem olyan borzalmas dolog.