Nincs vége, Tarr Zoltán tényleg teljesen elszabadult – szerinte a hagyományos család már lejárt lemez!

Nézi az ember gyanútlanul Tarr Zoltán etyeki szereplését, naivan vélvén, hogy az adópolitikai önleleplezés után már nem láthat semmilyen meglepőt – erre tessék, kiderül, hogy

Történt ugyanis, hogy adóügyi fejtegetései után a református lelkész EP-képviselő magabiztosan kijelentette: „Ma sokkal több gyerek születik családon kívül, mint családban”, hozzátéve, hogy

„soha nem járt ennyi magyar hölgy Lengyelországba, a balti államokba kirándulni, mint manapság, és azért mennek oda, mert ott más lehetőségeik vannak reprodukciós ügyekben”, mindeközben pedig bennünk az van, hogy a gyerekek családban születnek, pedig „nem, a gyerekek nem családban születnek, nagyrészben”, mert

Majd ezután futólag utalt az adórendszeren belüli családtámogatásokra, nem bontva ki a gondolatot – de azért könnyen összerakhatjuk magunkban, hogy amennyiben véleménye szerint a bevett „család-sztori” felett már eljárt az idő és a gyerekek úgyse családban születnek, akkor a következő logikus lépés a jelenlegi családtámogatási rendszer szétverése lenne.

Tarr Zoltán premisszája eleve úgy hamis, ahogy van – Magyarországon, de még az uniós és az OECD-országok átlagában sem születik több (pláne nem „sokkal több”) gyerek családon kívül, mint családban. Rejtély, honnan szedte a politikus ezt a meggyőződést: a rendszerváltás óta arányuk valóban sokáig csak nőtt és nőtt, de az e tekintetben legrosszabb években, 2014-2015-ben is „csak” az újszülöttek 47,8 százaléka érkezett házasságon kívül, hogy azután (mintegy varázsütésre, véletlenül pont a családtámogatások rendszerének izmosodásával egyidejűleg) látványosan megforduljon a tendencia.

Ezer 15–49 év közötti házas nőre tavaly 72,3 élveszületés jutott, ezer nem házas nőre 14,3 – egészen bámulatos az az önbizalom, amikor egy politikai erő a legegyszerűbben elérhető legtriviálisabb számokkal sincs tisztában, de Szent István-program néven hirdeti, hogy 25 éven belül bő tízmillióssá varázsolná azt a kilencmillió-ötszáznegyvenezres magyarországi magyarságot, amelynek jelenlegi korfájában a 49 éves nők száma 88 770, míg a huszonötéves nőké 48 880, az ötéves lányoké pedig 44 500.

A nem teljesen hiánytalan tájékozottságra utal az is, amikor valaki „reprodukciós ügyekben” azt sugallja, hogy

Aki egy kicsit is képben van, az eleve Brünnt és Pozsonyt említené a gyermekre vágyó nők célpontjaként, nem pedig a kiugróan alacsony termékenységi rátájú Litvániát vagy Lengyelországot; de ráadásul az esélyeket messze nem az javítja a leginkább, ha negyvenes nők Magyarország helyett Csehországban próbálkoznak a lombikkal (esetlegesen vadidegen petesejt és/vagy vadidegen sperma felhasználásával, amit azért egy református lelkésznek illene minimum fenntartásokkal szemlélnie) – hanem ha

Biztosan egész hatékony például a hátborzongató nevű cseh-szlovák „Reprofit” klinika, de nincs az a negyvenéves női test, amelyet biológiailag huszonévessé fiatalítana.

Itt jegyzem meg, hogy Tarr Zoltán szigorúan csak „hölgyeket” emleget mint akik reprodukciós céllal külföldre látogatnak – nem párokról beszél, hanem egyedül útra kelő nőkről. Feltéve, de meg nem engedve, hogy valóban mind társ nélkül kopogtatnak be külföldi reprodukciós centrumokba azzal, hogy gyermeket szeretnének: a házasságban élő, háromgyermekes EP-képviselőnek nem kellene esetleg a kormányra mutogatás mellett végiggondolnia, hogy mintha hiányozna történetéből a férfi, azaz mintha eggyel bonyolultabb jelenséggel állnánk szemben, mint hogy Orbán?

És itt érkezünk el a házasság témájához. Elegendő akár csak a KSH megfelelő táblázatait egymás mellé tennünk, és már gyanúsan kirajzolódik, hogy mennyire együtt mozog a termékenységi ráta a házasságkötések számának alakulásával: 2014-ben egyfajta trendfordulóval emelkedni kezdett az esküvők száma, és nicsak! még abban az évben elkezdett felfelé kúszni a termékenységi ráta is. Egészen 2021-ig, amikor újra csökkenni kezdett – pontosan lekövetve a házasságkötések számának visszaesését. Mondhatjuk persze szigorúan, hogy az egyidejűség nem feltétlenül jelent ok-okozati kapcsolatot,

Pláne, mivel nemzetközi vizsgálatok egész sora támasztja alá az összefüggést. Egy friss japán–kínai–dél-koreai tanulmány például az extrém alacsony termékenységi rátához vezető utat három szakaszra tagolja: először a házasságkötés és a gyermekvállalás későbbre tolódik, aztán a házasodás egyre későbbre csúszásával megnő az egész életükben egyedülállók aránya, majd a helyzet alacsony születési ráta mellett stabilizálódik. A Financial Times alapos cikke szerint míg a hatvanas-hetvenes években a születésszám-csökkenés még túlnyomórészt abból adódott, hogy a szülők kevesebb gyereket vállaltak,

– az amerikai, thaiföldi, perui, tunéziai, törökországi, finnországi satöbbi helyzetet bemutató grafikonokon következetesen azt látjuk, hogy a házasságkötések és a termékenységi ráta vonala szinte hézagmentesen fedi egymást. A cikk emellett rámutat, hogy a párkapcsolatok nemcsak ritkábbá, hanem törékenyebbé is váltak: egy összeköltöző finn pár például már nagyobb valószínűséggel szakít öt-tíz éven belül, mint hogy megszülessen az első gyermekük. A felkészült szerző konklúziója ezért az, hogy miközben a pénzügyi ösztönzők valamivel feljebb tudják tuszkolni a születési rátát, ezek „sokkal erősebb társadalmi-kulturális erőkkel” szemben próbálnak hatni –

Mindeközben az Ifjúságkutató Intézet 2024-es felmérése szerint a 15 és 29 év közötti magyar fiataloknak még mindig 71 százaléka szeretne házasságban élni, a Kopp Mária Intézet idei kutatása alapján pedig a magyarok négyötöde véli ideálisnak, hogy negyvenesként házasságban éljen az ember, miközben a valóságban e korosztály csupán fele házas.

– mindenesetre ha már a képviselő úr úgyis szilenciumot kénytelen tartani, legalább végre lesz ideje többet olvasni és megfelelően tájékozódni. Abból baj nem lehet.

***

(Nyitókép: MTI/Purger Tamás)

***