Magyar Péterék a mediánt keverik az átlaggal, a számokat tippelik – de neeem, becsszó nem fájna az adópolitikájuk!

„A Nemzet Hangja kampányban a válaszadók 81,9 százaléka támogatta az egységes 9 százalékos szja-t. Ez világos jelzés: a magyar társadalom igazságosabb és egyszerűbb adórendszert akar” – összegzett a TISZA „Párt” április 24-én, a januárban beígért előrehozott választások hűlt helyén. „Belengette nagy tervét a Tisza Párt, de a számok azt mutatják, ez csak egy blöff lehet” – olvashattuk erről a Mandiner elemzését.

A TISZA „nemzeti konzultáción” alapuló, egységes 9%-os ígérete, vagy a lepropagandázott Mandiner szemfényvesztésről és az egykulcsos szja-rendszer végéről szóló jóslata?

Tavasszal a lelkes TISZA-szimpatizánsok 81,9 százaléka kifejezetten igent mondott az egységes 9 százalékra; erre még véget sem ért a nyár, és érkezik a „párt” szakembere, hogy kifejtse:

Azért-e, mert tiszás hobbi-adószakértők tömegei fordultak tavasz óta gondos és önálló mérlegelés után egyszerre 180 fokot, vagy esetleg azért, mert pontosan azt a véleményt vallja ez a kemény mag, amelyet épp hallani kívánnak tőle. Ha a kormány nemzeti konzultációjánál ugye messze árnyaltabb, szofisztikáltabb közvélemény-kutatásuk során kis videóban mutatja a vezér, hogy „itt vannak a kérdések, itt vannak az igenek egymás alatt”, akkor húzkodja be azokat az igeneket sorra, mint a kisangyal; ha viszont kiül elé egy szakértő, és tartalmilag a

Lásd a „nehogy kimenjen Brüsszelbe, itt van rá szükség” rigmus 24 órán belüli átlényegülését a „menjen ki mindenképp, szükség van ott rá” óhajjá. (A harmadik lehetséges okot, nevezetesen azt, hogy a közvélemény-kutatási eredmények eleve az aktuális érdeknek megfelelően hasból beírt-bemondott számok, természetesen kizárom, ki hallott már olyat.)

Bár tulajdonképpen mindegy is, mi az ok, hisz a precedens így is, úgy is megvan: lám, még a saját zsebét ténylegesen érintő kérdésben is pikk-pakk ellentmond önmagának egy sor választó – ennek alapján már elég megbízhatóan megbecsülhető, hogy egy megfelelő szelfivel ellátott Facebook-poszt nyomán hányan változtatnák meg elvárásaikat abból a 93 százalékból, akik

Különös tekintettel azokra a választópolgári magyarázkodásokra és önszuggesztiókra, miszerint a teljes, „vágatlan” verzióban Tarr Zoltán igenis elmondta, hogy „komolyan gondolták” az egységes 9 százalékot – olyan iszonyú komolyan gondolták, hogy a „párt” elnöke kármentésképpen már elő is adta, hogy kizárólag „a minimálbért keresőknél” lenne ilyen „adójóváírás”.

hiszen (amint azt fent láttuk) legkésőbb négyhavonta úgyis érkezik egy rendszerfrissítés, amely, ahogy az lenni szokott, kényelmetlenebb és terhesebb újításokkal írja felül a már megszokott verziót (demonstrálván, hogy de, mindig lehet valami az aktuálisnál rosszabb, és simán okozhat akár kékhalált is egy „mi baj lehet belőle” jelszóval elvégzett buherálás) – de azért érdekesség a TISZA „költségvetési- és adópolitikai munkacsoportja” által „kidolgozott” rendszerben, hogy a vezér állítása szerint összességében a „mediánbér alatt keresők” adóját csökkentenék valamilyen mértékben 15 százalék alá (nyilván ott is csupán adójóváírással, hiszen miért diszkriminálnák a minimálbéreseket), míg „az átlagbér felett keresőknek” maradna a 15 százalékos szja.

Vagy upsz, „költségvetési- és adópolitikai” munkacsoport létünkre keverjük a „mediánbér” és az „átlagbér” fogalmát? Vagy csak a TISZA-vezér van éppúgy eltévedve, mint az előző Péter volt az álláskeresési járulék ügyében? A Magyar Péter által mediánbérnek nevezett 625 ezres összeg mindenesetre 10 százalékkal magasabb az aktuális adatnál – nem tudni, megint csak elnézett-e valamit, vagy már beárazta, hogy a tavaly óta mért 10,3 százalékos növekedés után jövő nyárig mindenféle TISZA nélkül szépen csöndben továbbra is ugyanekkora mértékben, újabb 57 300 forinttal emelkedik Magyarországon a mediánkereset.

És ha már bérek: az se közismert, hogy minimálbért – köszönhetően nyilván az szja egykulcsosságának és a gazdaság ebből adódó fehéredésének is – mára már csupán a munkavállalók öt százaléka, nagyjából 214 ezer fő keres (köztük valószínűleg fiatalok és többgyermekes anyák is, akik ma eleve teljes adómentességet élveznek), mindenki más ennél többre van bejelentve. Az áprilisban reklámozott nagyszabású szja-csökkentésből tehát így lett mára egy nem egész öt százaléknak járó bonyolult, utólagos adójóváírás homályos ígérete.

Egykoron Laár András még kabaréjelenetként írta meg, hogy mivé is sorvad a nagy reményekkel megvásárolt „Haszonbank-tikett” összege, amikor a kedves ügyfél ki szeretné venni a befektetését; erre most a saját szemünkkel láthatjuk mutatis mutandis, ahogy az ügyintéző magyarázni kezdi: „kilenc átverve egyszer, az tizenöt, tizenöt pedig szemrebbenés nélkül huszonkettő”.

„Kevesebb adó azoknak, akiknek az a legjobban számít. Több adó azoknak, akik meggazdagodtak rajtunk” – kommentelte mindehhez a maga vagyoni helyzetével Kollár Kinga, így, többes szám első személyben; ilyen az, amikor valaki egyáltalán nem érzi, hogy mikor jobb, ha hallgat. Hozzászólásával ugyanis pont egy gyakori fideszes érvet erősít meg: „ha egy kormány úgy gazdagszik meg rajtam, hogy közben én is bőven gyarapodom, akkor semmi okom arra, hogy leváltsam őket olyanokra, akik alatt eddig még csak szegényedtem”.

ez a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési- és Védelmi Hivatal, amely a maga mámorító jogállamiságában egykettőre lesöpörne egyes padlásokat, hogy az így „visszaszerzett” összegből az immár 625 ezer forintot kereső polgárnak esetleg jóváírjanak havi 5000 (ötezer) forint adót. Amivel kapcsolatban mintha máig nem kérdezett volna rá az oly független Kontroll, és mintha máig nem tájékoztatta volna a magyar vidéket az oly Tiszta Hang, hogy hogyan is képzeljük ezt az egészet annak fényében, hogy (amint azt a Telex is megírta) a felső tízezer által kezelt átlagosan 4,1 milliárd forint átlagosan 48 százaléka cégvagyon, 16 százaléka pedig hazai pénzügyi befektetés (konkrétan „a felső tízezer birtokolja a hazai cégérték 50 százalékát”).

(Pláne, mivel a Telex szerint „nemzetgazdasági szempontból is égető kérdés”, hogy az efféle cégek zökkenőmentesen öröklődjenek a következő generációra.) Hát ha egy nagy adag 2030-as lejáratú Magyar Állampapír Plusztól fosztjuk meg a kulákot, attól mennyivel javul az állam likviditása?

Mert amíg az efféle kérdések nem hangzanak el és amíg nem érkezik rájuk érdemi válasz, addig bizony minden egyes nappal bizonyítást nyer Tarr Zoltán őszinte, vágatlan vallomása:

Aki pedig elképzelhetetlennek tartja, hogy a „minden” fogalmába beletartozzék a fájdalmas adóemelés, az – ha már ilyen szemtelenül fiatal – a most kezdődő tanévben figyeljen egy kicsit jobban a történelemórán. Szó szerint megéri.

***

(Nyitókép: Magyar Nemzet / Hatlaczki Balázs)

***