A szerzetesek betegekkel, árvákkal, gyermekekkel, idősekkel, szociálisan leszakadókkal foglalkoztak – éppen ezért tartottak tőlük a kommunisták.
„A szerzetesi intézmények és hivatás ellen a történelem során többször indult támadás. A XVI. században jelentkező protestáns felekezetek éppúgy elvetették azokat, mint ahogy a XVIII. század végén II. József, a kalapos király többségüket rendelettel oszlatta föl. S így tettek nyolcvanöt évvel ezelőtt, 1950-ben a magyarországi kommunisták is” – emlékezett meg a Magyar Nemzet a magyarországi szerzetesrendek hetvenöt évvel ezelőtti feloszlatásáról.
A szerző, Miklós Péter szerint a kommunistáknak az volt a bajuk szerzetesekkel, „hogy Marx, Engels és Lenin nyomdokain ateisták és materialisták voltak, vagyis tagadták Isten létét és az emberek tudatának transzcendens szellemi gyökereit. Másrészt pragmatikus és operatív okaik is voltak. A történelmi egyházak elleni támadás jegyében 1945 után nem sokkal szétosztották vagy állami kezelésbe vették a katolikus egyházi – így a szerzetesi – birtokokat és ingatlanokat (amelyek jövedelmét a hitélet mellett oktatási, szociális, egészségügyi intézmények fönntartására fordította a legnagyobb hazai felekezet).”
Így
1950. augusztus 30-án a Népköztársaság Elnöki Tanácsa rendeletet adott ki, amelyben föloszlatta a magyarországi szerzetesrendeket, megvonva tőlük a működési engedélyt.
A rendelet eredményeként 23 férfi szerzetesrendet oszlattak fel, amelyek mintegy 180 rendházban tevékenykedtek, csaknem 2600 szerzetessel. Ezzel egy időben nagyjából negyven női rendet is megszüntettek, amelyek csaknem ötszáz rendházat tartottak fönn, és körülbelül tízezer apácát és nővért tudhattak tagjaik sorában.
Egy héttel később a magyar állam és a szerzetesi közösségek megállapodtak abban, hogy négy rend (bencések, piaristák, ferencesek és a Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek) két-két iskolája működhet tovább.
A kommunisták kifejezett célja volt Miklós Péter szerint, hogy a templomok falai közé szorítsa a vallási életet, vagyis elérni azt, hogy a társadalmi diskurzustól és a közéleti folyamatoktól a felekezetek távol maradjanak.
„Mivel
a szerzetesek betegekkel, árvákkal, gyermekekkel, idősekkel, szociálisan leszakadókkal foglalkozva számos emberrel, rengeteg családdal és közösséggel voltak kapcsolatban,
veszélyesnek számítottak, hiszen kapcsolatrendszerük révén a kereszténység kétezer éves tanítását és Jézus Krisztus evangéliumát hirdették, ami pedig a kommunista diktatúra ateista és materialista szellemi alapjaival ellentétes és üldözendő volt” – fogalmazott.
A szerző a kommunisták tettét úgy értékelte: „A szerzetesrendek 1950-es föloszlatásával nemcsak a közösségeket szüntették meg a kommunista diktatúra emberei, de távolságtartása kényszerítették az egyénektől és a családoktól is a szerzetesi spiritualitást.
Ezzel a keresztény szerzetesség évezredes művelődéstörténeti értékeit, a segítő és szolgáló szeretetben megnyilvánuló hagyományait is megszakították.”
Nyitókép: Szerzetes elsőáldozókkal a budai Országúti (Margit körút) ferences plébánia udvarában egy 1946-os felvételen (Forrás: Fortepan /Lissák Tivadar)
A 11 éves Dominikkal Magyar Péter és a Tisza parlamenti képviselőjévé választott Bódis Kriszta készített interjút tavaly decemberben. A fiú gyámja tett feljelentést.
Sulyok Tamás köztársasági elnök az alkotmányosság és a törvényesség utolsó védvonalához, az Alkotmánybírósághoz fordult.
Annak idején ők és szellemi felmenőik voltak azok, akik vérrel-vassal küzdöttek a szovjet emlékmű Szabadság téren való megmaradásáért.
Marinovich Endre emlékirata átfogó képet nyújt szerzője gazdag életútjáról, fiatalkorától kezdve külkereskedelmi pályáján át a politikában, majd az intézményszervezésben betöltött szerepéig. Könyvajánlónk.
A céljuk, hogy a legjobbakat eltakarítsák az útból a Tisza Párt futószalagon érkező „kólásdobozai” elől.
A politikai tisztogatás folytatódik.
A notórius hazudozó hazugsággal vádolja minden ellenfelét, és a tömeg neki hisz, mert nem az a lényeg, ki hazudik, hanem az, kinek hisznek.
Szepesfalvy Anna szerint a budapestiek joggal várják el, hogy a főváros ügyeiben ne politikai látványosságokat, hanem felelős döntéseket és tényleges munkát lássanak a képviselőktől.
