Koltay Gábor: Bizony naivak voltunk – még az István, a király alkotóközösségének tagjai sem tudtak hosszabb ideig békében meglenni egymással

Ha augusztus, akkor István, a király. A rockoperát 1983. augusztus 18-ától 28-áig hét alkalommal mutattuk be a budapesti Városliget Királydombján. A filmforgatáshoz megszervezett szabadtéri színházi bemutatót Andor Tamás operatőr vezetésével több kamerával rögzítettük, így készítettem el a Nemeskürty István vezette Mafilm stúdióban a második mozifilmemet A koncert után.

Nemeskürty tanár úr, az István, a király – ma úgy mondanánk – producere, a film és a zenemű megrendelője, tartalmának, a mű sorsának kezdetektől alakítója rendületlenül bátorított, amikor sokfajta ellenállással kellett megküzdenem. Elrepült a gyors idő című életrajzi kötetében 1998-ban írja: „Bármit is mondjanak ma róla akár maguk az alkotótársak, akkor a siker eufóriájában éltünk mindannyian. Megkockáztatom azt az állítást, hogy hozzájárultam a rendszerváltás folyamatának megindításához. Ez nekem egyébként elhatározott célom volt.” ​

Az előadásokat több mint százezer ember látta, a filmet közel kétmillió néző tekintette meg, az utóbbi négy évtizedben a televíziócsatornák többször is vetítették. A hangzóanyagot tartalmazó dupla nagylemez és magnókazetta, 1989-től pedig CD a Hungaroton kiadó legnagyobb sikere lett. A mű keletkezéstörténetét és fogadtatását közkívánatra kétszer is összefoglaltam, a filmbemutatóval egy időben megjelent karcsúbb kötetben, valamint 2008-ban, az ősbemutató 25. évfordulóján egy jóval gazdagabb összeállításban. ​

Kivételes időszakot éltünk át akkor a Városligetben, a közreműködők és a nézők serege valószínűleg soha meg nem ismételhetően elválaszthatatlan közösséget alkotott. Ritka művészi-­közéleti katarzis volt ez, a kirobbanó sikerű produkció a magyar közélet jelentős eseménye lett. Bizonyította, hogy bátor akarattal lehet, sőt kell is történelmünkről őszintén beszélni. Óriási tömegigény van erre. 

A közelgő rendszerváltozás előszele lett volna az István, a király? Mi nem gondoltunk ilyesmire, de azért arcunkat és az estéről estére összegyűlő tízezrekét megsimogatta a szabadság fuvallata. A korabeli viszonyokra jellemző, hogy a darab egy-egy részletét, különösképpen pedig a finálét, a Királydomb horizontján a hatalmas nemzeti színű zászlócsík megjelenését az előadásokat megelőzően az egyre sokasodó spontán nézőközönség előtt próbálni sem mertem – ezek beállítására csak késő éjjel került sor –, mert attól féltem, hogy bizonyára lesz valaki közülük, aki illetékes helyen majd bejelentést tesz. 

Miközben az emberek minden este könnyeztek örömükben, és teli torokból énekelték Himnuszunkat (egyedül csak azt), a vájt fülű kritikusok, az irigyek és a rosszakarók giccset, magyarkodást, bújtatott nacionalizmust emlegettek. Pedig a magyar zászló és a Himnusz, kiváltképp az egymásnak feszülő kétfajta magyar igazság felmutatása nem jelentett mást, mint függetlenségünk akarását, földünk, hazánk, az itt élők szeretetét és tiszteletét. 

Néhány estére 

Bizony naivak voltunk. Még az István, a király alkotóközösségének tagjai sem tudtak hosszabb ideig békében meglenni egymással. Az utak persze szétválhatnak, a művészi elképzelések, illetve az őket meghatározó világnézet eltérhetnek, de ez nem kell hogy személyes ellenszenv kialakulásával, nyilvános gyűlölködéssel járjon együtt. Örök igazság, hogy nem lehet a múltat végképp eltörölni. A legendát, az ősbemutató mítoszát pedig úgyis tovább ápolja a közönség, tőlünk függetlenül is.

A szerző filmrendező