Ebben a kapunyitásban Orbán tabudöntő beszéde kulcsszerepet játszott, mindenki róla beszélt

1989. június 16-án zajlott le a rendszerváltás egyik legmeghatározóbb eseménye: Budapesten temették újra Nagy Imre egykori miniszterelnököt és négy társát.

A Hősök terén tartott gyászszertartás nem csupán a kommunista diktatúra áldozatainak méltó elbúcsúztatása volt, hanem a rendszerváltoztatás szimbolikus pillanata. Ezen a napon több százezren gyűltek össze a fővárosban, hogy leróják tiszteletüket Nagy Imre, Gimes Miklós, Losonczy Géza, Maléter Pál és Szilágyi József előtt, akiket a Műcsarnok lépcsőin ravatalozták fel.

Koporsóik mellett egy hatodik, az ismeretlen forradalmár koporsója emlékeztetett az 1956-os forradalom és szabadságharc többi áldozatára.

„Ezen a napon dőlt meg a kommunizmus”

1989-ben már mindenki sejtette, hogy történelmi fordulóponthoz érkezett Magyarország.

Az állampárti (Magyar Szocialista Munkáspárt – MSZMP) képviselők elfogadták a társasági törvényt, amellyel megnyílt az út a piacgazdaság előtt. Bevezették a személyi jövedelemadózást, jelentős társadalmi-gazdasági változásokat generálva. És megjelent a kétszintű bankrendszer, amely rögzítette, hogy a Magyar Nemzeti Bank (MNB) a monetáris politika irányításáért felel, míg a kereskedelmi bankok a hitelezési és betétgyűjtési tevékenységeket végzik. Másfelől

1989 januárjában Pozsgay Imre akkori államminiszter egy rádióinterjúban bejelentette, az MSZMP a kérdés vizsgálatára létrehozott történelmi albizottsága, a korábbi pártállásponttal éles ellentétben arra jutott, hogy ’56 nem ellenforradalom volt, hanem egy nemzeti érzékenységében, önbecsülésében a diktatúra által megtiport nép jogos felkelése: népfelkelés.

Alig pár héttel később pedig a kommunista diktatúra történelemhamisítása elleni küzdelem céljával megalapított Történelmi Igazságtétel Bizottsága (TIB) megegyezett az Igazságügyi Minisztériummal, hogy a megtorlások áldozatait június 16-án nyilvánosan újratemethetik.

Mindeközben formálódtak az alulról jövő politikai kezdeményezések, hiszen újjáalakultak, mi több rendszervitába szálltak a történelmi pártok (kereszténydemokraták, szociáldemokraták, kisgazdák), illetve létrejöttek olyan reformpárti (népiek), valamint antikommunista tömörülések, mint amilyenek a szabaddemokraták szövetsége vagy a Fidesz voltak. (Az SZDSZ esetében persze kiderült, miután összeálltak az állampárt utódszervezetével, az MSZP-vel, hogy pusztán szavak szintjén működött a rendszerkritikájuk.)

Szinte mindenki félt a változtatásoktól

pláne Nagy Imre és mártírtársainak újratemetésének napján.

Az állampártok engedélyezték az eseményt, viszont féltek is tőle, hiszen egy tömegrendezvényt rendészetileg nehéz kezelni. A megemlékezők, felszólalók ugyancsak tarthattak a tömegben ólálkodó államvédelmi tisztektől, jelentéseiktől, és akkor még a kaszárnyákban állomásozó vörös hadseregről nem tettünk említést, akiket bármikor az utcára vezényelhettek volna a döntéshozók, ha úgy értékelik a helyzetet.

Illetőleg ekkor már zajlottak az átmenetről szóló háttértárgyalások az Ellenzéki Kerekasztalnak köszönhetően, ahol mások mellett azt is mérlegre kellett tenni, hogy az állampárttal együttműködve vagy a kommunistákat kihagyva készüljenek fel a rendszerváltásra.

A gyászszertartás reggel kilenckor a mindenki számára nyitott koszorúzással kezdődött, tömegek helyezték el virágjaikat és koszorúikat az áldozatok ravatalán. Sinkovits Imre színművész olvasta fel a hozzátartozók, a TIB és más ellenzéki szervezetek közös nyilatkozatát. Ezután felolvasták a megtorlás során kivégzett kétszázharmincöt áldozat nevét.

Tizenegykor megkezdődött a hivatalos koszorúzás. Koszorúzott Nagy Imre szülővárosa, Kaposvár, az Országgyűlés és a kormány küldöttsége, egyházak, nyugati országok diplomáciai képviseletei, hazai és közép-európai ellenzéki szervezetek, majd újra a magánemberek tömegei.

Az állampárti Országgyűlés és a kormány küldöttségének tagjai, többek között Németh Miklós, Szűrös Mátyás házelnök, Pozsgay Imre és Medgyessy Péter miniszterelnök-helyettes elhelyezve koszorúikat, személyesen álltak őrt a Nagy Imre és az ismeretlen forradalmár koporsója mellett.

Fél egykor egy perc néma csönddel emlékezett a tömeg a forradalom áldozataira, majd bejátszották Nagy Imre 1956. október 30-án mondott beszédének rövid részletét, majd Vásárhelyi Miklós, Rácz Sándor, Mécs Imre, Zimányi Tibor, Király Béla, valamint az ekkor még csak huszonhat esztendős Orbán Viktor álltak ki a több százezres tömeg elé.

Orbán beszéde egyértelműen kiemelkedett

A fideszes politikus beszéde több szempontból is kiemelkedett. Egyrészt Orbánt kivéve minden megszólaló hangsúlyozta valamilyen módon, hogy a kommunistákkal is meg kell békélni a nemzeti egység megteremtésének érdekében. 

Másrészt Orbán nem csupán azt mondta ki beszédében, hogy kezdjék meg az azonnali tárgyalásokat „az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről”; de azt is,

„A ma vállunkra nehezedő csődtömeg egyenes következménye annak, hogy vérbe fojtották forradalmunkat, és visszakényszerítenek bennünket abba az ázsiai zsákutcába, amelyből most újra megpróbálunk kiutat találni. Valójában akkor, 1956-ban vette el tőlünk – mai fiataloktól – a jövőnket a Magyar Szocialista Munkáspárt. Ezért a hatodik koporsóban nem csupán egy legyilkolt fiatal, hanem a mi elkövetkező húsz vagy ki tudja, hány évünk is ott fekszik” – fogalmazott a politikus.

Abban a nehéz időszakban, amikor a magát önfelszámoló szocialista rendszer azon dolgozott, miként menti át politikai és gazdasági befolyását a választások utáni periódusra; amikor egyes ellenzéki szereplők a gazdasági összeomlástól és a társadalmi elégedetlenségtől tartva, a kommunistákkal egyezkedve próbálták leegyeztetni a rendszerváltoztatás folyamatát,

A Fidesz alapító tagja a Hősök terén jelezte, Nagy Imre és társai azért érdemelnek tiszteletet, mert, amikor szükség volt rá képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával.

A forradalom leverését a többi felszólalóval szemben pedig nem a külső beavatkozáshoz, hanem áttételesen az MSZMP-hez kötötte, akikben egyáltalán nem lehet megbízni.

„Azt sem értjük, hogy azok a párt- és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mintegy szerencsehozó talizmánként – megérinthessék ezeket a koporsókat. Mi úgy véljük, nem tartozunk hálával azért, hogy harmincegy év után eltemethetjük halottain­kat, nem jár nekik köszönet azért, mert ma már működhetnek politikai szervezeteink” – hangoztatta Orbán.

Nyitókép forrása: Mandiner