A tavaly nyáron kinevezett főigazgató, Zsigmond Gábor tartja, hogy izgalmas, tematizáló és minőségi programokkal el lehet nyerni az emberek figyelmét.
Miért fontos, hogy egy országnak legyen külön nemzeti múzeuma?
Mert ez az a tér, ahol elmesélhetjük, mi a nemzeti identitásunk, karakterünk, kik vagyunk és hogy mit adtunk a világnak. Arra törekszünk kollégáimmal, hogy mindez a lehető legtöbb emberhez eljusson, ami napjaink információs zajában nem is olyan egyszerű. Ráadásul
mi valójában nem más múzeumokkal versenyzünk, mi az emberek figyelméért, szabadidejéért harcolunk.
Ehhez viszont olyan tartalmat kell adni, ami egyrészt méltó a figyelmükre, másrészt pedig hiteles.
Ez valóban nem egyszerű ebben a felgyorsult világban.
Látni kell, hogy teljesen megváltozott a múzeumok szerepe a világban. Például még az I. világháború előtt a múzeumokról azt tartották, hogy azért vannak, hogy a muzeológusok „nyugodtan élhessenek tudós mindennapjaiknak”. Ma már senki sem akarhatja, hogy a múzeumokról az a kép éljen az emberekben, hogy a nagy termekben régi tárgyak állnak, és a vitrinekről időnként letörlik a port.
Igazat adok, Alfred Lichtwarknak, az egykori neves német muzeológusnak, aki azt mondta:
mindaddig, amíg a múzeumok kővé nem dermednek, változásokon kell keresztül menniük. Minden nemzedék új feladatokat fog számukra adni.”
Nekünk nem csak őriznünk kell a magyar múltat, az értékeket, hanem alakítanunk kell a nemzeti identitást, ahhoz pedig nem csupán arra van szükség, hogy felsorakoztassunk egymás mellett régi tárgyakat.
Ezt is ajánljuk a témában
Bemutatták a július 1-jén megalakult Magyar Nemzeti Múzeum Közgyűjteményi Központ (MNMKK) átfogó fejlesztési stratégiáját. A Legelőből hazát címet kapott vízió lényege, hogy a magyar társadalom minél nagyobb rétegét tudják aktív kultúrafogyasztásra ösztönözni.
Mi a teendő?
A múzeumok mindig is a hiteles tudás őrzői voltak, ám az elmúlt 30 évben ez nagyot változott: az internet, a digitalizáció, és napjainkban a mesterséges intelligencia elterjedésével a tudás kizárólagos őrzői már nem a múzeumok és a közgyűjtemények. Éppen ezért nekünk is nyitni kell a világra, használni kell azokat a digitális eszközöket is, amelyeket a versenypiaci szereplők.
El kell érnünk, hogy a minőségi tartalmak bevonzzák az embereket, ami kizárólag egy érdekes kiállítással már nem lehetséges. Sokkal több kell ennél!
Olyan tartalmak, amelyek tematizálják a közbeszédet, vitákat generálnak, amelyekről beszélnek az emberek. A Magyar Nemzeti Múzeumot élő, vibráló közösségi hellyé, társadalmi térré kell változtatnunk.
Kérdés persze, hogy ezzel a gondolattal mennyire tud azonosulni mindenki az intézményben.
Ez egy csapatjáték, nem one man show, ráadásul kiváló szakembereink vannak.
A nálunk dolgozó muzeológusok, régészek, kurátorok ebben a munkában igazi hősök.
Háromezer éves nyakéket ásnak ki a földből, vagy bebizonyítják, hogy a reneszánsz Visegrádi Palota építésén ugyanazok az európai hírű itáliai mesterek dolgoztak, mint Firenzében. Ez csak kettő, az utóbbi időkben nyilvánosságra került világszenzációt jelentő eredmény, amelyek a mi szakembereinkhez fűződnek.
Ezt is ajánljuk a témában
Magyar régészek az idén nyáron tárták fel a különleges ékszert rejtő, késő bronzkori kincset.
Nem véletlen az sem, hogy a social médiában azok a legnézettebb tartalmak, amelyek a régészek, muzeológusok munkáit mutatják be,
mert egy kívülálló számára is roppant izgalmas és érdekes a munkájuk, amit ma már szerencsére meg is tudunk mutatni. Sokszor mondják házon belül is, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumnak a világ legnagyobb múzeumaival kellene felvennie a versenyt. Ehhez azonban tenni is kell mindenkinek!
Az izgalmas háttér és a legendák miatt döntöttek úgy, hogy a következő nagy kiállításon Attilát, a hun vezért állítják a középpontba?
Lényegében igen. Attila a magyarok számára máig tele van misztikummal, legendákkal, de számos más országban is valamilyen formában él Attila öröksége. A világ több jelentős múzeumával kötöttünk megállapodást, hihetetlenül erős lesz a kiállítás anyaga.
De igazán jó kiállítás akkor lesz belőle, ha mellé társadalmi vitákat is tudunk generálni, konferenciát szervezünk, kiadványokat jelentetünk meg, filmet készítünk, családbarát programokat szervezünk rá, és ha aktívan jelen vagyunk a közösségi médiában is.
Számos toposzról kell beszélnünk, mint amilyen például Attila kardja, halála, a sírja, a ma is élő emlékezete a magyar néplélekben. Azt kell elérnünk, hogy Attila kapcsán a Nemzeti Múzeum kulturális agoraként nyújtson lehetőséget a mítoszok és legendák, valamint a legújabb tudományos eredmények felvonultatására egyaránt. Az elmúlt 20 évben sokat dolgoztam nemzetközi környezetben, módomban állt alaposan megismerni a világ legnagyobb múzeumainak működését. Azok a példák is azt mutatják, hogy akkor járunk jó úton, ha olyan kiállításokat hozunk létre, amelyek egyszerre beszélnek az identitásunkról, másrészt bemutatják a külföldieknek is, hogy kik vagyunk, mi magyarok.
Ennek jegyében terveznek kiállítást a mohácsi csata ötszázadik évfordulójára is. Nem egyszerű téma, hiszen a mohácsi vész ma is traumaként él a magyarokban.
Nyilván nem fogjuk megnyerni a csatát 2026-ban sem... Nem is ez a célunk. Az oszmán birodalom hadserege a világ legerősebbje volt akkoriban, de a vele szemben régóta küzdő Magyar Királyság nem volt egy tehetetlen és gyenge állam.
El kell mesélnünk, hogy a szocialista időkben íródott képpel szemben milyen is volt ez a középkori Magyar Királyság.
Azt tanították, hogy az utódok elherdálták Mátyás-örökségét, miközben a valóságban tovább vitték a reneszánsz világot, befejezték Mátyás félbe maradt építkezéseit és a Magyar Királyság a magyarok, horvátok, csehek és lengyelek révén egy jelentős közép-európai erő volt. De ehhez elég, ha csak ránézünk a korabeli térképekre. Van mit tisztába tenni, ráadásul ma mégiscsak arról beszélünk, hogy a Magyar Nemzeti Múzeumban hogyan mutatjuk be ezt a témát 500 év után, vagyis mi magyarok ma is itt vagyunk, az Oszmán Birodalom már nem szerepel a térképeken.
Azt olvastam, hogy a Magyar Nemzeti Múzeum látogatóinak negyven százaléka külföldi. Ehhez mit szól?
Nagy felelősség, hiszen rajtunk is múlik, mit visznek haza Magyarországról. A múzeum amúgy is a külföldi diplomácia nagyüzeme. Nemrég az amerikai ügyvivő volt nálunk, aztán a kubai nagykövet, előtte a kazah, folyamatosan jönnek a diplomácia szereplői.
Én annak örülök, ha egy Budapestre helyezett diplomatának a második útja hozzánk vezet, és be tudjuk mutatni nekik a magyar nemzetet és annak történetét.
A Magyar Nemzeti Múzeum sokat tud azért tenni, hogy erősítsük az országok közötti kapcsolatokat is, részben történelmünk megismertetése, a bizalomépítés révén, másrészt konkrét kutatási, kiállítási, tudományos, múzeumi együttműködések révén.
Az 1945 utáni rendszer mennyit tett azért, hogy a hazai múzeumokban megálljon az idő?
Nem lehettek a nemzeti identitás oszlopai a múzeumok, mert nem is várták el tőlük.
Persze 1945 után is vitathatatlanul születtek komoly tudományos munkák, de nem véletlen nyíltak sorra a munkásmozgalmat vagy a szocialista ipart dicsőítő múzeumok, kiállítások, semmisültek meg a múltat végképp eltörölni jelmondat jegyében komoly műtárgyak. Egyszer mindezt ugyancsak újra kell értékelni, és ha már itt tartunk, én boldog lennék, ha a Vörös Csepel helyét végre ismét elfoglalná Weiss Manfréd öröksége.
A szakmai életrajzát nézve feltűnő, hogy gyakorló történészként rengeteg tudományos munkát írt a közlekedésről, korábbi közlekedési eszközökről.
Novemberben jelent meg a legutóbbi könyvem magyarul és horvátul, amelyben a 125 éves fiumei villamos történetéről értekezem.
Magyar történészként írja meg Fiume történelmét. Gondolom a horvátok is meglepődtek.
Meg, de örültek neki, hiszen számukra is fontos ez már. Több, mint húsz éve, amikor először jártam Rijekában, a helyi levéltárban 100 év után én vettem kezembe először rengeteg ott lévő magyar iratot, hiszen ezeket korábban vagy nem lehetett kutatni, vagy nem volt rá jelentkező.
Engem mindig izgatott a magyar közlekedés, a magyar ipar és innováció, a technológia fejlődése, a modern Magyarország kialakulása.
Mindez a századelős Fiumében jól tetten érhető, de az egész vidéki urbanizáció egy igazi sikertörténet, az ország teljesítményéről pedig mindent elmond, hogy az 1900 évek elején Budapest fejlődési ütemével csak Chicago tudta tartani a lépést. Ne feledjük, Fiume kikötője Európa 10. legnagyobb kikötője volt, a magyar tengeri flotta kétszer nagyobb szállítási képességgel rendelkezett, mint a török vagy éppen a portugál. Fiume a modern Magyarország egyik fontos pillérének számított, a kikötőn keresztül ugyanis elértünk a világpiacra. És Fiume titka a közép-európai együttműködésben is rejlett, itt a magyar állam volt a fő beruházó, de a helyi elittel való kooperáció gyümölcseit közösen élvezhették. Ebben a városban akkor egy nemzet sem kerekedett felül lélekszámban, a magyar kormány pedig finanszírozta a kikötőépítést, a vasutat és gyárakat, ám a helyi polgársággal, kereskedőkkel hatékony együttműködésre törekedett.
Ezt is ajánljuk a témában
Kevesen tudják, hogy a magyar tengerhajózás csak 2004-ben szűnt meg, addig hatalmas hajók magyar lobogó alatt járták az óceánokat. Ma már sokan nem is tudják, mit jelentenek a MAHART. Úgy éreztük tehát, hogy egy ilyen történelmi belvárosi épületben zajló beruházás esetén el kell mesélni ennek a háznak a történelmét – mesélte lapunknak Zsigmond Gábor, a Közlekedési Múzeum főigazgató-helyettese, miért írt közösen könyvet a magyar hajózásról Tiborcz István vállalkozóval.
A magyar tengeri kapcsolatoknak is van bő kilencszáz évnyi története, az Árpádoktól egészen 2004-ig, amikor a magyar tengerészetet felszámolta az akkori kormány.
Pedig a fiumei korszak után is komoly tengeri hajógyártás működött csak már Budapesten és Csepel hivatalosan is tengeri kikötő volt, ahonnan magyar építésű hajók jártak le a Közel-Keletre és Alexandriába.
Visszatérve a Nemzeti Múzeumhoz. Lehet nemzetközi szerepe az intézménynek?
Határozott célom, hogy a nemzetközi jelenlétünket és aktivitásunkat felpörgessük. Májusban mindjárt lesz egy jelentős horvát–magyar projektünk. Az első teljes horvát nyelvű bibliát Budán nyomtatták 1831-ben. A fordítás végző Katancsics Mátyás születésének 275. és halálának 200. évfordulóján közös horvát–magyar tudományos konferenciát tartunk. Hasonló horvát–magyar történészi vitán vettem rész októberben Zágrábban, a legújabb, horvát és olasz nyelven is megjelent könyvem bemutatója után. Mindeközben most a Fejedelmek aranya kiállításunk bevételeinek felével az erdélyi magyar múzeumokat fogjuk támogatni. Pár hónapja Kassán jártunk egy új múzeumi kezdeményezésként útjára induló Rákóczi-fesztivál keretében, néhány hete pedig kárpátaljai gyerekeket fogadtunk. A somlói nyakékkel feltettük Somlót az európai régészet térképére, legutóbb az Osztrák Tudományos Akadémián mutattuk be ezt a nemzetközi szenzációt.
A közép-európaiság gondolata alapvetés kell legyen a Magyar Nemzeti Múzeumban, de ott kell lennünk a nemzetközi mezőnyben is.
Ezért is tárgyalunk számos múzeummal Sanghajtól Jeruzsálemen át az Egyesült Államokig. Az a cél, hogy idehaza eddig sosem látott műtárgyakat mutassunk meg a látogatóinknak, egyúttal pedig a kiállításainkat el tudjuk vinni nagy látogatószámokkal büszkélkedő, komoly múzeumokba. Miért is adnánk ennél alább?
Ezt is ajánljuk a témában
Egy gyönyörű épület, amely látta és láttatta a magyar történelem legfelemelkedőbb és legsötétebb napjait is: könyv született az Adria-palotáról.
Tokmac Nguen elárulta, különleges helyet foglal el a szívében a Ferencváros, és Budapest is fontos számára.
Mátyus 2010-ben vette át a rákospalotai csapat irányítását, amikor a klub még nyugodt, stabil közegnek számított.
Berúgta az ajtót a modernizáció a Corvinuson: az egyetem új kampuszán a Gellért tér felett létrejött egy úgynevezett makerspace, ahol a hallgatók és az oktatók a workshopokon szabadon kiélhetik a kreativitásukat.
Csernus pontosan ismerte a Partizán-interjúk precedenseit, ennek megfelelően készült fel, és nem hagyta magát becsapdázni Gulyás számonkérő narratívájába.
Korábban úgy érezte, menekülnie kell Németországból.
Az ellenzéki erők évek óta akcióznak a T. Házban, voltak magányos és összehangolt rendbontások, ezeket vettük sorra. Baranya Róbert írása.
„Az igazi kérdés már csak az, hogy Európa felkészül-e erre vagy sem” – mondta Andrij Szibiha.
„A csehek, lengyelek és szlovének még mindig előttünk vannak. Ám ha tartjuk az elmúlt évek lendületét, már nem sokáig” – fogalmazott Sebestyén Géza.
