Amikor hatalmas hajók magyar lobogó alatt járták az óceánokat

A hazai hajózás és az egykori MAHART-székházról szól Tiborcz Istvánnal közösen írt legújabb könyve, mi adta a témát, hiszen legutóbbi közös kötetük is hasonló témában íródott? 

A Vigadó, Apáczai Csere János, Dorottya, valamint a Wekerle utcák által határolt épülettömbben három történelmi épület egységes szemléletben, a városarculati és homlokzati történelmi értékek megőrzésével újul meg. A három épület közül a MAHART-székház a „zászlóshajó”. Ez volt mintegy száz éven át a magyar nemzeti hajózás központja, innen irányították egy időben a teljes magyar kereskedelmi flottát a Dunán, Tiszán, Balatonon, sőt a tengereken és óceánokon is.

Kevesen tudják, hogy a magyar tengerhajózás csak 2004-ben szűnt meg, addig hatalmas hajók magyar lobogó alatt járták az óceánokat. Ma már sokan nem is tudják, hogy mit jelentenek a MAHART (Magyar Hajózási Részvénytársaság), vagy a palotaszerű székházat építtető MFTR (Magyar Királyi Folyam- és Tengerhajózási Részvénytársaság) rövidítések, egyáltalán mit csináltak ezek a cégek.

Úgy éreztük tehát, hogy egy ilyen történelmi belvárosi épületben zajló beruházás esetén el kell mesélni ennek a háznak a történelmét. Hamarosan majd úgy sétálhatunk el az épület előtt, hogy annak teljes homlokzata újra a régi pompájában fog ragyogni. Ez az értékmentés nem lenne teljes, ha nem írtuk volna meg azt, hogy miről is szól ez a ház. 

Kinek ajánlja elsősorban a könyvet, azok is érdekesnek találják majd, akik nem igazán vannak otthon a hajózás világában?

A célunk az első perctől világos volt: olyan könyvet akartunk kiadni, ami nem szakkönyv, de hitelesen mutatja be azt, hogy kik használták a magyar hajózás egykori központját, milyen döntéseket kellett itt meghozni, milyen tengerészlegendák és hajós történetek kötődnek az épülethez. Egy-egy történet jól rávilágít például a Vaskapu közelében lévő „senki szigetének” – az 1913-ban Magyarországhoz csatolt Ada Kaleh – történetére Aszlányi Károly életén keresztül, aki a sziget szülöttje volt, a Sok hűhó Emmiért szerzője, a két háború közötti időszak legismertebb Fradi-drukkere és sportkommentátora. Ugyanilyen történeteken keresztül meséljük el például azt, hogy milyen táviratot kaptak a magyar tengerészek a MAHART-központból 1956 forradalmi napjaiban, vagy hogy a brit uralkodóháztól a thaiföldi arisztokráciáig kik utaztak a Zsófia luxusyachton a két világháború között.

A könyvhöz rengeteg fotót is felhasználtak, mekkora kutatómunka előzte meg a könyv elkészítését, egyáltalán hol lehet ennyi információt összeszedni a magyar hajózás történetéről?

A kötet hatalmas mennyiségű képanyagot vonultat fel, fotók, képeslapok, régi plakátok köszönnek vissza egyenruhás kapitányokkal, elegáns utasokkal, a luxushajók étlapjaival, Budapesten épített tengeri hajókkal. 

Rengeteg visszaemlékezést, memoárt olvastunk el. Például alig ismert, hogy Vághó Ferenc, a Zsófia hajó egykori kapitánya 1972-ben angliai emigrációjában megírta emlékeit arról, hogy kik fordultak meg ezen a luxusyachton. A kapitány a második világháború után Nagy-Britanniába költözött angol feleségével, akit a walesi herceg magyarországi látogatáskor ismert meg, a Wigh szigetén éltek, Vághó itthalt meg 1981-ben. A hajón szeme előtt zajlottak a nagy fogadások, fontos tárgyalások, ünnepélyes vacsorák, a hajó híres vendégkönyvét többször is volt alkalma átlapozni, amiben politikusok, katonai vezetők diplomaták, uralkodók és kíséreteik hagyták ott kézírásukat.

Egyébként még Gagarint is ezen vitték budapesti sétahajózásra, de ez sem mentette meg, hogy aztán a magyar történelem fontos emlékeit őrző és a Duna legszebbjének tartott hajót szétvágják a szocializmus éveiben. Pedig az is tudjuk régireklámanyagokból, hogy a két háború között a hajóra még londoni, párizsi és New York-i irodákban is lehetett előre jegyet venni. Mindeközben például a ma sokat emlegetett Krím 1943-as kiürítésekor szovjet támadó vadászgépeket lelövő magyar tengerészek történeteit az eredeti hajónaplókból ismertük meg.

Első közös könyvük címe a „Hazának használj! – Az Adria-palota története” volt. Nagyon hasonló a két könyv témája, tekinthető-e a mostani mű az első kötet folytatásának?

Az egy teljesen más könyv. Ott az Adria-palota lakóit, használóit mutattuk be. Rendkívül sok levéltári kutatás előzte meg, hogy életre keltsük a ház egykori lakóinak történeteit, miközben ott lakott a történelmi Magyarország elitjének egy része. De azt az épületet is egy állam által támogatott magyar hajózási társaság építtette, az a magyar hajózás fiumei korszakához kötődik, amikor Fiumében több száz hajó szolgálta a magyar gazdaságot.

Ilyen értelemben persze egyfajta folytatásként is felfogható. Az egészben az a megdöbbentő szerintem, hogy itt van két hatalmas hajózási palota a belvárosban, nap mint nap elsétálunk elöttük, turisták ezrei látják az épületek hajós díszeit, ezekből irányították a magyar kereskedelem egy részét, több száz hajót, közel százötven év magyar sikertörténete sűrűsödik ebben a két házban, és közben jószerivel semmit sem tudtunk róluk. 

Londonban, vagy New Yorkban az ilyen hajózási palotákról legendás sztorikat mesélnek, most már itt is megvan a lehetőség arra, hogy a turisták is tudjanak ezekről, és mi, akik itt élünk, szintén megismerjük ezeket a történeteket.

Hogy látja, mennyi muníció van még a hajózás témájában, milyen területen indulnának el, ha csinálnának még könyvet? 

Ezeknek a könyveknek a legfőbb értéke az, hogy egy értékmentő beruházást úgy mutatnak be, ahogyan mondjuk egy hasonló presztízsű londoni, vagy amerikai projektnél ez régóta bevett gyakorlat. Ez egy véletlen, hogy éppen két hajózási palotáról készültek ezek a könyvek. A célunk az, hogy a magyar történelemmeghatározó emlékeit őrző épületek történeteit visszaadjuk az ilyen beruházások a keretében, vagyis bármennyire fontos az épített emlékek helyreállítása, meg kell őriznünk a falak mögött rejlő emberi történeteket is, mert ezek adják valójában egy-egy épület igazi értékét.

Nyitókép: MMKM