Kapaszkodjunk: sajnos David Pressmannek igaza volt

Ó, az a jó kis Trump–Harris-kampány! Hány emlékezetes perce volt a totálisan felpörgött Amerikában ennek az egész valóságshownak, minden mélységében és magasságában,

Emlékszünk arra is, ahogyan a meghasadt magyar nyilvánosság mindkét fele ugyancsak nagy elánnal követte az eseményeket.

Aztán jött a republikánus győzelem éjszakája, a Nagy Visszatérés, vagy másoknak másképpen, a Vég Kezdete. A budapesti nagyköveti ünnepi állófogadásra elszontyolodva verődtek össze Biden legjobb magyar tanítványai, hogy kicsit vigasztalódjanak, s hogy meghallgassák, mit mond David Pressman.

és lényegében azt mondta: a magyar miniszterelnök egy szerencsejátékos, akinek most kihúzták a lottószámait, ámde mégis rosszul fog járni, mert aki ideológiai alapon rendezi az államközi viszonyokat, az nagyon meg fog fizetni érte, ha ők – mármint a demokraták – visszatérnek a hatalomba.

Hogy ki rontotta el ezt a viszonyt, s hogy a Biden vezette washingtoni adminisztráció gyakorolt-e nyomást hazánkra, vagy a méretében az apró Maine, GDP-jében a nem túl combos Nevada állam léptékeit felvonultató Magyarország volt-e olyan elvetemült, hogy belegázolt a világ vezető szuperhatalmának érdekeibe, már a méretkülönbségből adódóan is sajnos mindegy lenne – de egyébként meg tudjuk, hogy ki kezdte, és az nem Budapest volt.

A válasz ott van Volodimir Zelenszkij kétségbeesett tekintetében: lehet.

S Pressmannek igaza volt, de nem abban, hogy négy év múlva – amikor egyébként semmi garancia nincs a demokrata visszavágóra – a MAGA-politikáért majd kamatostul megfizet Magyarország; hanem abban, hogy tényleg így működik a washingtoni politika.

Kijev, pontosabban Zelenszkij – persze szorult helyzetében, mozgástér híján – ténylegesen a demokrata lapra tett fel mindent. Szerette Bidenék barátait, elsikálta az ügyeit, gyűlölte az ellenfeleit (köztük hazánkat), csak jöjjön a pénz, jöjjön a fegyver. S noha utólag próbálta átkeresztelni a harcát békeharccá, majd „békévé az erő pozíciójából”,

Jól látják, akik azt mondják, hogy az öreg kontinens – sajnos, velünk együtt – nehéz napoknak néz elébe.

vagyis a jelenlegi választott vezetők közötti jó személyes és politikai kapcsolat. Ami persze nem jelenti azt, hogy automatikusan kivételezni fognak a magyar kormánnyal, amikor Washingtonban újrarajzolják az érdekeltségeiket, ellenben azt igen, hogy akik eddig odaát nagy erőkkel gáncsolták az itteni jobboldali politikát, és független-objektív dollárokkal segítették a saját ideológiai táborukat, azok most

a DOGE-seprű már elérte egy ipari takarítógép teljesítményét. Azon pedig, hogy a magyar kormány nem fekszik keresztbe, hogy ellenfeleit mentse a saját bőre árán – sőt partner ebben a folyamatban, nos, azon a politika világának akár felületes ismerete mellett semmi csodálkozni való nincs; nem kapna gesztusért gesztust cserébe, legfeljebb hülyének néznék, abból meg már érthető módon nem kér. S persze, az újabb és újabb költségfaragás és elbocsátáshullám fölötti jobboldali örömködés kétségkívül nem ostromolja a morális magaslatokat –

Nyitókép: MTI / Koszticsák Szilárd