Hogy ki rontotta el ezt a viszonyt, s hogy a Biden vezette washingtoni adminisztráció gyakorolt-e nyomást hazánkra, vagy a méretében az apró Maine, GDP-jében a nem túl combos Nevada állam léptékeit felvonultató Magyarország volt-e olyan elvetemült, hogy belegázolt a világ vezető szuperhatalmának érdekeibe, már a méretkülönbségből adódóan is sajnos mindegy lenne – de egyébként meg tudjuk, hogy ki kezdte, és az nem Budapest volt.
Az is nyitott kérdésként lebegett az egész esemény után, hogy ha már így alakulna, egyáltalán lehet-e jobban kibabrálni Magyarországgal Amerika részéről, mint amennyire a demokraták amúgy is megtették: a határon túli magyarok megkülönböztetésével, kitiltási botrányokkal, befektetők riogatásával.
A válasz ott van Volodimir Zelenszkij kétségbeesett tekintetében: lehet.
S Pressmannek igaza volt, de nem abban, hogy négy év múlva – amikor egyébként semmi garancia nincs a demokrata visszavágóra – a MAGA-politikáért majd kamatostul megfizet Magyarország; hanem abban, hogy tényleg így működik a washingtoni politika.
Kijev, pontosabban Zelenszkij – persze szorult helyzetében, mozgástér híján – ténylegesen a demokrata lapra tett fel mindent. Szerette Bidenék barátait, elsikálta az ügyeit, gyűlölte az ellenfeleit (köztük hazánkat), csak jöjjön a pénz, jöjjön a fegyver. S noha utólag próbálta átkeresztelni a harcát békeharccá, majd „békévé az erő pozíciójából”,
Trumpot ez nem hatotta meg, ő az amerikai kintlévőséget és kitettséget látta az egész ukrán kalandban, elődje rossz befektetését, ezért egyértelműen lefújta a meccset.
Szerencsétlen Ukrajna így a konzervált szenvedések földje lesz, Európa meg legfeljebb takaríthat a buli után, fizetheti a betört ablakok javítását, az élelmesebbje meg visszaválthatja az üvegeket, de körülbelül ebben ki is merül a szerepe, ahogy azt Münchenben láttuk.