A lengyel-magyar barátság gyermekei vagyunk – olyan kettősség ez, ami még inkább egybe kovácsol

Nyitókép: Mandiner archív

Iskolás éveim alatt, de sokszor manapság is kisebb bonyodalmat okoz/okozott cseppet sem átlagos családnevem. Mivel általában Kovácsok sorakoztak előttem a névsorban, mindig tudtam, mikor következem, mert a tanárok, ügyintézők egy jó 10-20 másodpercre elidőztek a nevem felett, és már előre bocsánatot kértek, hogyha rosszul ejtik ki. 

Időnként kissé kényelmetlenül is éreztem magam emiatt, és közben ott motoszkált bennem, hogy honnan is eredhet ez a szlávos hangzású, kissé pattogós családnév. Az egyértelmű volt, hogy német nem lehet, bár minden felmenőmnek azt „tanították”: sváb származású. No, meg hányszor hallottam dédimamám esetét, aki miután elvesztette a férjét a második világháborúban, hozzáment a „magyarhoz”. Ez pedig arra utalt, hogy a családom is tisztában volt azzal, hogy valamely más nép gyermeke.
Békéscsabán párszor megkaptam, hogy „tót” vagyok én is, hiszen Szlovákiában van Krupina-medence, de éreztem legbelül, hogy ez a teória sántít. Végül 2017-ben jött a nagy áttörés. Egy ösztöndíj programon megismerkedtem egy félig lengyel lánnyal, aki mosolyogva közölte: ugye tudom, hogy Krakkóban vagy Wroclawban viszonylag központi helyen Krupnicza utca is található. 

Aztán évek teltek el, mire többszöri ugratás után úgy döntöttem, hogy rendelek egy DNS-tesztet. Egy darabig tologattam a minta beküldését, aztán izgatottan vártam az eredményt, amely egyértelmű volt: legerősebb genetikai csoportom a lengyel, ezt követi a magyar, majd némi német, cseh és szlovák. (Szóval valami alapja mégis volt a családi legendáriumnak...) Igazából ez az eredmény nekem már csak amolyan félig „hivatalos” megerősítés volt, hiszen 2022 telén Zakopanéban megértettem, és legbelül éreztem, hogy 

Bár alapvetően nyitott ember vagyok, és könnyen teremtek új kapcsolatokat külföldön is, ott, a Tátrában korábban nem tapasztalt nyugalom, már-már otthonos hangulat kerített hatalmába. Bátran néztem a helyiek szemébe és még a piac forgatagába is bevetettem magam, szinte nulla nyelvtudással is. (Utóbbit autodidakta módon azóta próbálom fejleszteni.)

Ezután a tapasztalás után kíváncsian vártam, hogy egy hosszabb kint tartózkodás alatt mit fogok megélni. A Wacław Felczak Alapítvány által szervezett nyári egyetemen csak még tovább erősödtek bennem ezek az eleve nem gyenge szálak, és ma már bátran kijelentem, ez a fajta kettősség nem meghasít, hanem még inkábbá eggyé kovácsol. 

Jót is mosolyogtam még tavasszal, mikor Varsóban a lengyel-magyar barátság génjét keresték, hiszen tudtam, hogy bennem az biológiailag is megvan. De ahogy megismertem a különböző lengyel közösségek tagjait idehaza – legyen szó Kőbányáról vagy Békéscsabáról –, megállapítottam, hogy ez a kötelék nemcsak sejtszintű: a szívünkben van. Csak öntözni, ápolni kell. Hiszen, ahogy Stanisław Worcell lengyel publicista fogalmazott: „Magyarország és Lengyelország két ős tölgyfa, mindegyikük külön és önálló törzzsel, de gyökerei szélesen szétterülnek és összefonódnak a föld felszíne alatt, és láthatatlanul összekapcsolódnak egymással.” 

Ezekben a zavaros időkben pedig ez a küldetés, melyet a már említett Felczak professzor, Kovács István egykori krakkói főkonzul vagy a nemrég Wacław Felczak-díjjal kitüntetett Körmendy Adrienne is képviselnek, még inkább felértékelődik. Mikor háborúk és külső, nemzetellenes erők munkálkodnak azon, hogy viszályt gerjesszenek a két testvérnép között, 

Az év végéhez közeledve pedig csak bízni tudunk abban, hogy a békeéveként emlegetett 2025-ös esztendőben „a külföldi ügynökök” abbahagyják a jogállam lábbal tiprását, és a magyarok a lengyelekkel együtt, vállt vállnak vetve azon dolgozhatnak majd az előttünk álló években szövetségeseikkel, hogy ne csak a V4-ek, hanem Európa is újra naggyá legyen!

***