Sőt, a fekete ruhába öltözött alakok még az ópiumtól sem riadtak vissza, miközben a legnagyobb meglepetést a szintén jelenlévő svédek okozták.
Nyitókép: Kevin Carter, Getty Images / Moonspell, Dark Tranquillity
Ahogy Svájc sem a black metalról volt híres, úgy Portugáliát sem kifejezetten a zenei műfaj miatt emlegettük. Egészen a Samael és a Moonspell megjelenéséig, hiszen előbbi a zord, brutális kiindulási ponttól pár album alatt jutott el egy minőségi, kísérletezős, az indusztriál irányába is kacsintgató, kifejezetten egyedi hangzásvilágig, utóbbi pedig a folk és darkosabb elemeket használta fel. A folkot pedig a temperamentumos és az éghajlathoz illő témákra értem az Under the Moonspell és Wolfheart albumokról, bár még az ezeket követő lemezek varázsát is könnyen meg lehetett találni.
És ha már Wolfheart, akkor nem mehetünk el szó nélkül a tény mellett, hogy a portugálok és svédek mellett az estet a finn Wolfheart és a német Hiraes kezdte, a hangulatot pedig már ők meghozták.
Ezt is ajánljuk a témában
Sok jó ember kis helyen is elfér, tartja a mondás, amit most már azzal is kiegészíthetünk, hogy ugyanazon a kis helyen akár több kult banda is megfér egymás és a jó emberek mellett.
Bár egyik zenekarról sem tudtam sokat, belehallgatva a zenéjükbe úgy tűnt, hogy érdemes odaérni a Barba Negra kapunyitására, sejtésem pedig beigazolódott. Noha a Hiraes kezdésekor még kimondottan kevesen lézengtünk a teremben, a 2020 óta aktív, melodikus death zenével házaló banda gyorsan eladta magát a hallgatóknak. A hanggal ugyan akadtak problémák, de a lazán dögös, kiváló torokkal megáldott Britta Görtz a zenésztársakkal együtt mindent megtett a hangulatért.
Nem mondom, hogy a kedvenceim lesznek, mert hasonló stílusban az Arch Enemy nemrég tarolta le a helyszínt, de előzenekarként kívánni sem lehet jobbat.
A finn winter metalosok aztán átvették ezt a szerepet, hogy a 2012 óta együtt zenélő Wolfheart dalai a kinti hideget a színpad elé vonzzák. Itt már azonban egyre csak gyülekezett a tömeg, az így keletkező és összeadódó testhő pedig meghiúsította a kísérletet. Ettől még persze a próbálkozás dícséretes, a zene pedig élvezetes volt, sőt néhány nótára még külön rá fogok keresni, annyira jól sikerült a masszív riffekel operáló előadás. Jó, a finnekkel (Amorphis, Sentenced, HB, Nightwish stb.) egyébként is jó a viszonyom, a Wolfheart pedig egyáltalán nem rontja a nemzeti átlagot.
Az 1992 óta hivatalosan a gothic metalt népszerűsítő Moonspell koncertje olyan volt, mintha csak a '90-es évek közepén jártunk volna. És az Opium dallamait hallgatva őszintén elhittem volna azt is, hogy éppen az Irreligious album turnéja zajlik, ha Fernando Ribeiro énekesen nem látszódna, hogy eltelt pár évtized. Illetve nem került volna elő néhány későbbi szám, amik a 2000-es évektől íródtak, ezzel kihagyva pár felejthetőbb albumot, kínosabb időszakot.
A jelenlévők ráadásul joggal érezhették úgy, hogy egész évben nagyon jól viselkedtek, hiszen több várossal ellentétben Budapesten a klasszikus Vampiria nótát is élvezhették a Wolfheart lemezről.
Ami ezután sem lett elfelejtve, sőt minden idők legjobb Moonspell-dala, az Alma Matter is felcsendült, aminek fő dallamát éppen úgy együtt énekelte a közönség, mint a portugálul elhangzó refrén. A hangzás talán itt volt a legjobb, Fernando öblös, karcos hangja nagyszerűen érvényesült és a darkos szinti dallamok is átjöttek. Mintha egy év sem telt volna el az Irreligious óta. Az énekes is maximum őrültebb és rövidebb a haja.
Ezt is ajánljuk a témában
40 év után Magyarországra jöttek, hogy 3 órában foglalják össze és mutassák be, mire képesek.
Göteborg, At the Gates, In Flames és Dark Tranquillity. A melodikus death metal egyik legfontosabb színtere a legnagyobb nevekkel, melyek közül a legtöbb az elmúlt évtizedekben egészen távolra jutott a kiindulási ponttól. Éppen úgy a DT, mint a Flames, maximum nem ugyanabba a mezőnybe igyekeztek. Persze egyikük sem váltott popra, élőben ráadásul zúznak is – de na, egy Lunar Strain vagy Skydancer ma már elképzelhetetlen ezektől a zenekaroktól. Sőt, egyre inkább úgy tűnik, hogy sajnos más albumra sem számíthatunk.
Az persze egyértelmű, hogy a csapat élőben előadott repertoárjának jelentős hányadát az idei, sokatmondó címmel ellátott Endtime Signals teszi ki, így a nyitó négyből három is innen származott.
Aztán persze a Fiction, sőt a Hour Passed in Exile-lal, a Final Resistance-szal és a Cathode Ray Sunshine-nal a Damage Done is előkerült, a teljes listát pedig végül olyanok gazdagították egy-egy számmal, mint a Haven, a Character vagy a Projector. És igen, a The Gallery és a The Mind's I lényegében mintha soha nem létezett volna. Pedig a banda itt volt igazán elemében, a komplex, szélvész tempóból és technikás témákból harmonikus dallamokba váltásokkal, amik nemcsak megelőzték korukat, de lényegében időtlenek.
Ezek helyét vették át a patikamérlegen adagolt riffek és billentyűs díszítések, amik albumon egyébként kiválóan szólnak, sőt egy Emptier Still vagy Damage Done közel áll a tökéleteshez, de a DT nem emiatt volt igazán zseniális.
Hanem az őskáosztól, ami még az Inside the Partical Stormban is visszaköszönt. Talán nem véletlen, hogy a régi tagokból már szinte senki nincs jelen, miközben idén valahogy Mikael Stanne sem hozta a régi erőt. Az energiát és a mosolyt igen, mint mindig, sőt most már talán több feminin mozdulatot is a szokásosnál, amit kicsit fura volt látni. A lemezeken a precíz billentyű- és gitárhangok is jobban átjönnek, egy-egy esetben mintha nem lett volna tökéletes a hangzás, de amúgy meg a mozgással és kivetítéssel így is nagyszerű koncertet adtak a svédek, akik a megbízható minőségről híresek.
Szuper négyes koncertezett a Barba Negra klubban
Az fog nekem hiányozni. Meg a The Gallery. Ami legalább CD-n megvan, így itthon annyit hallgathatom, amennyit akarom. A Moonspell egyébként ezzel a nosztalgiajárattal nálam megnyerte az estét, de a kiváló színpadi jelenlét és hangzás miatt is a portugáloké a szavazatom. A Dark Tranquillity pedig hozta az elvárt szintet, de semmivel sem többet, miközben az előzenekarok nagyon szépen fokozták a hangulatot. Emiatt aztán összességében nem sok panaszra lehetett oka annak, aki eljött a koncertre, és hogy az én boomer sirámaim kit hatnak meg, az már teljesen mellékes.
Az viszont biztos, hogy a vasárnapi Sepultura-búcsúval és a szerdai Moonspellel most sokan újra 20 évesnek érezhették magukat, ami azért nem rossz eredmény.
Ezt is ajánljuk a témában
Nem ritka, hogy a különböző bandák összeverődve komoly tombolással hívják fel magukra a figyelmet, de vasárnap este nem mindennapi zúzást láthatott a kialakuló tömeg.
Legendás power metal zenekar érkezik Budapestre, hogy fennállásának 40. évét ünnepelje, méghozzá a Beast in Black társaságában.
Nem ritka, hogy a különböző bandák összeverődve komoly tombolással hívják fel magukra a figyelmet, de vasárnap este nem mindennapi zúzást láthatott a kialakuló tömeg.
Két órán át tartó, remekbe szabott búcsúkoncert volt ez a javából, sikerült emelt fővel, méltó módon elbúcsúzni a rajongóktól.
Ókori Róma, a színpadot nyaldosó tűz, utazás a csillagok közé és akár Afrikába. Csak egy kis bepillantás mindabba, amit egy csodás est nyújthat. Ha nem szakítják félbe.
Meg fog lepődni! Drágult ugyan a Horváth Ilona szakácskönyv legendás bejglije, csakhogy a fizetések is nőttek.
Két elnöki mandátum alatt hogyan lett a román reformok ígéretéből a kiábrándultság évtizede?
