Sokan már biztosan tudják, hogy melyik mozifilmről van szó, pláne, hogy ezen a klasszikuson az idő vasfoga is csak minimálisan hagyta ott a nyomát, így ma is nyugodt szívvel ajánlható.
Nyitókép: LMPC, Getty Images, Ben Hur
Van az a filmklasszikus, amely nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül ajánlható, amennyiben valaki komolyabban is bele akarja ásni magát a filmtörténetbe. És ugyan Lew Wallace Ben-Hur: A Tale of the Christ című regényének több feldolgozása is született, akár a szintén megtekintésre ajánlott 15 perces, 1907-es, akár a 141 perces, 1925-ös némafilmet nézzük, 1959-ig kellett várni arra, hogy a történet szellemiségéhez és komolyságához hű, igazán minőségi feldolgozás szülessen.
Egy olyan film, amelyről az ateisták egy része gúnyosan firkálhatja, hogy a Ben Hur az, amit a keresztény családok minden húsvétkor kötelezően megnéznek, míg mások akár úgy is tisztelettel beszélnek róla, hogy maguk nem vallásosak.
Maga a sztori azonban azt gondolom, éppen úgy felekezeten és vallásosságon felül áll, mint időn és téren, ami miatt most, 65 évvel a premierjét követően is ugyanolyan fontos megemlékezni róla, mint tegyük fel, újabb 65 év múlva – ha még akkor is lesz ki írjon róla, illetve lesz kinek. Mert függetlenül attól, hogy milyen szép film, az 1925-ös adaptáció forgatásakor még csak a szárnyait bontogató William Wyler végül olyan feldolgozást tett le az asztalra, amely filmtörténeti szempontból is rendkívül fontos.
Ezt is ajánljuk a témában
A pápaválasztás misztikuma eddig viszonylag rejtve volt az átlag halandó előtt, de az utóbbi időben kapunk némi betekintést. A Konklávé is ezt biztosítja, de nem biztos, hogy örülünk neki.
A történetet talán mindenki ismeri már, így csak röviden érdemes felvázolni: Júda Ben-Hur és gyermekkori barátja, Messala összetűzésbe kerülnek, mikor utóbbi Rómából helytartóként tér vissza Jeruzsálembe, ahol a zsidókat és hagyományaikat semmibe véve a birodalmi és császári törekvéseket tartja szem előtt.
Júda a direkt fenyegetés ellenére sem hajlandó kiszolgáltatni a népét, ezért egy véletlen baleset után a helytartó a teljes családját eltávolítja a közéletből.
Júda rabszolgaként messze kerül otthonából, azonban kitartásával és némi isteni szerencsével nemcsak visszajut Jeruzsálembe, de ki is áll Messala ellen egy fogatversenyen, ahol mindketten jól tudják, hogy csak egyikük maradhat életben.
És ugyan a látszat azt mutatja, hogy a Ben Hur csak egy bosszútörténet a korában kifejezetten népszerű, Itáliából Amerikába tartó kard- és szandál-filmek sorában, Júda és családja története ezen felül tudott emelkedni. Ha a mögöttes mondanivalót és az emelkedett hangvételt nem vesszük, már akkor is kiemelkedik az átlagból.
Színészei remekelnek, operatőri munka terén kiemelkedő minőséggel bír, zenéjét pedig a Budapesten született Rózsa Miklós tette halhatatlanná.
Tudta?
De William Wyler is sokat tanult azóta, hogy 1925-ben segédkezett a korábbi változat forgatásán, sok egyéb jelenet mellett pedig a fogatversenyét tette időtlenné és szinte megismételhetetlenné. És miközben maga a rendező választotta ki a verseny összes kameraállását, a tényleges forgatás minden részletét Marton Endre és Yakima Canutt másodrendezőkre bízta, akiknek munkája Wyler szavai szerint „az egyik legnagyobb filmes teljesítmény”, amit valaha látott.
Ezt is ajánljuk a témában
Gladiátor II filmkritika.
Mint vallásos film, az 1959-es Ben Hur az egyetlen, melyet a Vatikán hivatalosan is elismer, ami semmiképpen sem kis eredmény. Ennek pedig alapvetően számos oka van. Egyfelől ugye a minőségbe sem lehet belekötni, ami elég fontos szempont lehet egy ilyen eredménynél. Már önmagában az elég indok lehet, hogy mikor még nem voltak kvóták, a Ben Hur
11 Oscar-díjat vihetett el, ezt a bravúrt pedig már csak az 1997-es Titanic és a 2003-as A Gyűrűk Ura: A király visszatér tudta később megismételni.
Emellett méltattam már a színészeket is, de muszáj kicsit visszatérni a témához, hiszen manapság hol látunk olyan, hogy nem a tényleges történést mutatja a kamera, hanem a színészek arcát, ám így is mindennel tisztában van a néző? Márpedig a Ben Hurban ez is előfordul, miközben a fogatverseny is a műfaj egyik csúcsát jelenti – noha a filmnek ezen felül is bőven akadnak monumentális pillanatai, amik korukat meghazudtolva képesek még a mai filmnézőnek is CGI nélküli varázslatot teremteni.
Ennél is fontosabb azonban, legalábbis a Vatikán számára mindenképp, hogy Wyler műve mind a valláshoz, mind Jézus személyéhez abszolút tisztelettel közelít, pedig látszólag nem ezeken van a hangsúly.
Jézus, akit egy kaliforniai operaénekes, Claude Heater alakított, meg sem szólal a filmben, sőt még az arcát sem látjuk. Az a pillanat azonban, mikor felbukkan a vásznon, még így is igazi lelki élmény, a történet és néhány megrázó jelenet végére pedig nyilvánvalóvá válik, hogy a több mint 3 órás film mondanivalója jóval több annál, minthogy Júda hazatér és kihívja azt, akinek családja a bukást köszönheti. Tanmese, lelki utazás, fejlődéstörténet egyben.
Kapcsolódó vélemény
Mandiner
A „woke” már mindenhova beette magát, így miért is lenne ez alól kivétel a híresen liberális Hollywood...
Persze nem csak azért, amit közvetít (de azért is). Hanem azért, mert ha valaki nem úgy áll mindenhez hozzá, hogy ami régi, az csak elavult és rossz lehet, a film pedig önmagában unalmas, pláne több órán keresztül, akkor igazán komoly élményekkel gazdagodhat. Egyfelől látványa és hangulata, másfelől színészi alakításai, nem utolsó sorban pedig nagyszerű zenéje miatt.
Nem véletlen a rengeteg díj, és a Vatikán kitüntető figyelme sem,
amit persze mind meg és el lehet magyarázni, szimpla felületességgel és rosszindulattal be lehet állítani az egészet propagandának és feleslegesnek, csak éppen ezzel magunkat és másokat is megfosztunk minden igazi emberi és lelki mélységtől.
65 éves lett William Wyler filmklasszikusa, amit még a Vatikán is elismer
Tudom, sokszor olyan filmekről is írok bemutatót vagy megemlékezést, amelyek kiverik a biztosítékot, vagy amik szerintem tévesen lettek károsnak, esetleg rossznak elkönyvelve, ezek azonban, azt gondolom, szimplán az ízlésbéli és ingerküszöböt érintő különbségek számlájára írhatók. Ha azonban bárki is hallgat rám egy kicsit, és eddig még nem látta ezt a filmet, az pótolja mihamarabb, mert (ismét szerintem) nagyon megéri.
Talán nem véletlen az a kis mondás, hogy aki filmrajongó, az már legalább háromszor látta a Ben Hurt – de szerintem többször is. Ez pedig valahol csak jelzi, hogy milyen értéket képvisel még 65 év után is.
Van az a rémálom, ami után izzadtan ébredünk; van az, amelyiknél ordítva vagy éppen hadonászva kelünk; és van az, amibe akár bele is halhatunk.
Ki akarna örökké élni? – kérdezhetnénk joggal, ami mellett viszont, ha nem is évszázadokra, de legalább méltóságteljes halálra számítanánk. De ez sem mindenkinek adatik meg.
Legalábbis akkor, ha a meghatározó élményeket szem előtt tartva nem félünk egy kis drámától sem. Filmes évforduló!
Az angol színház útjai kifürkészhetetlenek, mondhatnánk Kenneth Branagh életútja alapján, hiszen a színész-rendező igen gyorsan a filmek világában találta magát, majd szörnyet teremtett.
Az atombomba hatására lehetett volna polip, a feje helyén gombafelhővel, végül azonban egy olyan szörnyeteg született, amely évtizedekre megágyazott a műfajnak.
„Ezentúl itt adunk rendszeres tájékoztatást a fontos politikai ügyekről, az új törvényekről, arról, hogy miért szavaztuk meg őket, és mit várhatnak tőlünk az emberek” – mondta Kocsis Máté.
Meggyőzhető volt a német kancellár.
Az Inter szélsője átérezte a helyzet komolyságát.
