Nyitókép: LMPC, Getty Images, Ben Hur
Van az a filmklasszikus, amely nemre, korra, vallásra való tekintet nélkül ajánlható, amennyiben valaki komolyabban is bele akarja ásni magát a filmtörténetbe. És ugyan Lew Wallace Ben-Hur: A Tale of the Christ című regényének több feldolgozása is született, akár a szintén megtekintésre ajánlott 15 perces, 1907-es, akár a 141 perces, 1925-ös némafilmet nézzük, 1959-ig kellett várni arra, hogy a történet szellemiségéhez és komolyságához hű, igazán minőségi feldolgozás szülessen.
Egy olyan film, amelyről az ateisták egy része gúnyosan firkálhatja, hogy a Ben Hur az, amit a keresztény családok minden húsvétkor kötelezően megnéznek, míg mások akár úgy is tisztelettel beszélnek róla, hogy maguk nem vallásosak.
Maga a sztori azonban azt gondolom, éppen úgy felekezeten és vallásosságon felül áll, mint időn és téren, ami miatt most, 65 évvel a premierjét követően is ugyanolyan fontos megemlékezni róla, mint tegyük fel, újabb 65 év múlva – ha még akkor is lesz ki írjon róla, illetve lesz kinek. Mert függetlenül attól, hogy milyen szép film, az 1925-ös adaptáció forgatásakor még csak a szárnyait bontogató William Wyler végül olyan feldolgozást tett le az asztalra, amely filmtörténeti szempontból is rendkívül fontos.