Remake-et akkor van értelme készíteni, ha az az eredetihez hozzátesz valamit, vagy összességében jobb film születik. Az emberi természet pedig nem politikailag korrekt.
Nyitókép: Walt Disney Pictures – Lucamar P / Collection ChristopheL, AFP
John Milius erősen jobboldali filmje, a fiatal Patrick Swayze-t, Jennifer Greyt és Charlie Sheent is csatasorba állító Vörös hajnal ma 40 éves. Erről egy külön cikkben is megemlékezünk a délelőtt folyamán, de addig is van miről beszélni. Mégpedig a 2012-es remake okán, melyben Chris Hemsworth ment neki az Amerikát megszálló koreai hadseregnek, ami egyetlen (logikai) elem miatt több lett az eredeti filmnél, de az is picit az élét vette el az 1984-es történetnek, miközben minden másban kevesebbet nyújtott és emellett egy bugyuta akciófilmmé vált.
Persze, vannak ennél nagyobb gondok is a remake-eléssel. Alapvetően azt gondolom, hogy egy filmet akkor érdemes feldolgozni, ha ezzel hozzáadott érték keletkezik. Ha valamit jobban tudunk csinálni. Ehhez képest a modern filmipar, miközben a videójáték-iparhoz hasonlóan egy kreativitástól mentes gödörben ücsörög, úgy hányja ki magából a folytatásokat és remake-eket, mintha ezzel pótolni lehetne az új ötleteket és az igazi kasszasikereket. Természetesen ez sem újkeletű dolog, elvégre már a hatvanas, sőt nyolcvanas években is születtek hasonló filmek.
De azért maximális tisztelettel kérem a bíróságot, hogy hasonlítsuk már össze a David Cronenberg-féle A légy című remake-et egy modern remake-kel!
Szerintem egy kezemen meg tudnám számolni, hány jó újradolgozás született az elmúlt tíz évben, és abból is toronymagasan kiemelkedik a 2018-as Suspiria, avagy Sóhajok, aminél Luca Guadagnino szinte teljes egészében újragondolta Dario Argento klasszikusát. Legyen szó bármilyen műfajról, bármilyen témáról, a végeredmény a legtöbbször ugyanaz. Így aztán kifejezetten félek a hamarosan érkező A hollótól, a Szádra ne vedd meg aztán kimondottan felesleges, ha azt vesszük, hogy az eredetije, A látogatás alig két éves.
De a remake-ek és lazább újragondolások az ötlettelenség mellett egy egészen más problémával is küzdenek, ami talán még jobban megnehezíti a filmipar dolgát: ez pedig az az érzékenyítés, amivel mindenáron újra akarnak fogalmazni klasszikus történeteket.
A „woke” már mindenhova beette magát, így miért is lenne ez alól kivétel a híresen liberális Hollywood,
ahol a jobboldali és konzervatív karaktereket vagy komolytalanná teszik, vagy kiközösítik? Az ötlettelen és unalmas, száraz remake-nél pedig csak egy rosszabb dolog létezik, kedves testvéreim, mégpedig a woke remake.
Jó példa erre a számos kísérlet az elmúlt évekből. A szó szerint tömegek által szeretett Szellemirtók 30 év után csak azért született újra, hogy karaktereinek nemét megcseréljék. A film azonban nem működött, semmilyen téren nem tett hozzá az eredetihez, sőt minden szempontból színtelen és szagtalan celluloid hulladék keletkezett. A 2019-es Charlie angyalai is csúfos kudarc lett, Kristen Stewart Sabrina homoszexuálisként való ábrázolása pedig teljesen felesleges volt a cselekmény szempontjából. Aztán ott A kis hableány tavalyról, vagy éppen a készülő Hófehérke, ami sokaknál idejekorán kiverte a biztosítékot, a listát pedig a végtelenségig lehetne folytatni.
Ezt is ajánljuk a témában
Az új Szellemirtók már jóval a bemutatót megelőzően vihart kavart, leginkább amiatt, mert az eredeti verzióval ellentétben ezúttal nem négy férfi, hanem négy nő állt szellemirtónak. A film körüli előzetes viták után érdeklődve ültünk be a filmre, utólag pedig csak azt tudjuk mondani: az teljesen rendben volt, a felháborodást pedig tényleg nem értjük. Kritika.
Hogy ez miért van? Egyfelől meg kéne már érteni, hogy amiért a klasszikus, szó szerint vett liberalizmus megszületett és ami célt kitűzött maga elé, az lényegében mind megvalósult. A nemi egyenlőséget felesleges megkérdőjelezni, pláne a #metoo után, amivel még fel is borult némileg az egyensúly, hiszen egy férfinek alaposan át kell gondolnia, hogy mikor és mit tesz. A melegek szabadon szerethetik egymást, úgy játszhatják a dámát egy koncerten vagy a bevásárlóközpontban, ahogy egy nő soha nem fogja megtenni, mégsem szól hozzájuk senki.
De ez lényegében így volt már évtizedekkel ezelőtt is, hiszen a kutyát nem érdekelte, hogy Freddie Mercury vagy Elton John meleg, hogy egy Beverly Hills-i zsarunak afroamerikai a főszereplője, vagy hogy az űrben egy 50-60 kg-os nő győzi le a szörnyeteget.
A modern liberalizmusnak ezért már nincs dolga, nincs létjogosultsága, ennek köszönhetően szélsőséges módszerekkel a szélsőségeket kezdte támogatni, amit egy nagyobb létszámú közösség gondolkodás nélkül követ és támogat, ezzel is azt mutatva, hogy ők mennyire jó emberek. Na, talán ők a leghangosabbak. És miközben igazából nincs is dolguk a múlt problémáival, mégis ők azok, akik keresik és kutatják mindazt, amire rá lehet sütni a kirekesztő jelzőt; amit meg lehet bélyegezni.
És itt jutottunk el a téma lényegéhez. Mint mondtam, a liberalizmus mára elavult, hiszen sikerült megvalósítania mindent, amiért született. Mindent? – húzhatja fel valaki a szemöldökét, nekem pedig azt kell mondanom:
mindent, ami az emberi természet mellett lehetséges.
Ez a válasz pedig éppen olyan őszinte, mint a régmúlt filmjei, amik egy adott korszakot és életérzést, egy adott társadalmi berendezkedést és a mindenkori érzéseket adták át, miközben az emberiség természetéből adódóan soha nem volt politikailag korrekt.
Ezt is ajánljuk a témában
Megváltoztatják a történeteket, megváltoztatják a szereplők értelmezését... új, woke dolgokat találnak ki, állítja David Hand.
A woke és a modern, szélsőségesen liberális eszméket hirdető filmek pedig ezt, az emberi természetet próbálják jobb esetben újraírni, rosszabb esetben eltörölni vagy éppen cenzúrázni. És pontosan ezért is buknak el ezek a kísérletek. Mert a világ nem lesz jobb attól, ha egy eredetileg fehér; férfi; nő; heteró; szőke karaktert feketére, nőre, férfira, melegre, barnára cserélünk. Nem lesz jobb a történet attól, hogy vadfeminista uszítást teszünk bele. Attól nem lesz jobb valami, hogy a zsigerekig hatolva húzzuk és fordítjuk ki a nagy sikereket elért klasszikus változatot.
Attól lesz valami jó, hogy őszinte és igazi, eredeti.
Nem a filmek okozzák azokat a problémákat, amiket az LMBTQ közösség lát a világban, ezen pedig nem a progresszió fog segíteni. A világgal nincs semmi probléma. A fejlődéshez, a népesség növekedéséhez az erősebb és a reprodukcióra képes egyed szükséges. A létfontosságú találmányokhoz a tudásra és tehetségre, nem pedig a másságra van szükség. Egy karakter sikeréhez a dialógusokra és az egyéniségre, nem pedig a másság hirdetésére van szükség.
Ott a 2019-es Fekete karácsony című horrorfilm, ami nem is az első remake, miközben az eredeti, 1974-es alkotás a mai napig nagyon erős darab. Mi lett a második újragondolásból?
Egy nézhetetlen, vadfeminista baromság, amit teljesen átitat a férfigyűlölet.
Volt értelme elkészíteni? Nem, hiszen a közönség is utálta, mára szinte mindenhol elfelejtették, mintha nem is létezett volna sohasem. Visszatérve tehát a kiindulóponthoz: remake-et akkor van értelme készíteni, ha az az eredetihez hozzátesz valamit, vagy összességében jobb film születik. A woke propaganda ezt lényegében eleve kizárja, hiszen nem a művészet a célja, hanem egy ideológia erőszakos beleerőltetése.
Ezt is ajánljuk a témában
Már megint belebújt valakibe az ördög, de ezúttal nem Russell Crowe menti meg Amorth atyaként, hiszen éppen ő az áldozat.
Hogy mi a konklúzió? Az, hogy el a kezekkel a filmklasszikusoktól! De akár a modernebb daraboktól is, ha valakinek nincs más célja, mint az, hogy átírja az egyébként jól működő történetet, csak azért, hogy az progresszív legyen. Mert a woke nem a megoldás, nem is lehet megoldás. Ha pedig a jegyeladások is ezt bizonyítják, akkor nem tudom, hogy a bevétel-orientált Hollywood miért nem érti meg az egyértelmű üzenetet.
A muszlimok szerint az LMBTQ összeegyeztethetetlen a kultúrájukkal.
A konzervatív Liz Truss szerint az emberek elfáradtak attól, hogy lekezelik őket!
Németországban elmaradnak a szokásos karácsonyi vásárok, nem tudják finanszírozni a biztonsági intézkedések költségeit.
Nem hiszem, hogy lesz ennél érthetetlenebb, felfoghatatlanabb pillanata ennek a kampánynak” – jelentette ki Forgács István az LMBTQ-aktivista Magyar Pétert dicsérő szavai után.
Nathalie Hagman semmilyen diszkriminációt nem tapasztalt.
A visszás helyzetre a Mandiner főszerkesztője is felhívta a figyelmet.
Japán fegyveres erői riasztották vadászgépeiket, miután Kína és Oroszország katonai aktivitása fokozódott a térségben.
Hálás vagyok, hogy többször beszélgethettünk. Hiányozni fog.
