Az új Szellemirtók már jóval a bemutatót megelőzően vihart kavart, leginkább amiatt, mert az eredeti verzióval ellentétben ezúttal nem négy férfi, hanem négy nő állt szellemirtónak. A film körüli előzetes viták után érdeklődve ültünk be a filmre, utólag pedig csak azt tudjuk mondani: az teljesen rendben volt, a felháborodást pedig tényleg nem értjük. Kritika.
Jól jellemzi az előzetesen kialakított hisztériát az új Szellemirtók körül, hogy egy vidéki mozi Facebook-oldalán is rögtön egy olyan kommentbe futottam bele a filmet reklámozó poszt alatt, hogy az egy „feminista borzalom”, amit emiatt senki nem fog megnézni. Írta mindezt úgy egy fiatal srác, hogy jó eséllyel az alapsztorin, meg azon a tényen kívül, hogy a főszereplők ezúttal nők, semmit se tudott még a filmről. A komment valószínűleg azon a cikkek és vélemények alapján született, amelyek már jóval azelőtt nekiestek a filmnek és alkotóinak, mielőtt azt egyáltalán bemutatták volna.
Mindezek fényében én is némi kérdőjellel a fejemben ültem be a moziba, hogy aztán néhány perc múlva el is felejtsem azt a cunamit, ami kialakult a film körül, és csak arra fókuszáljak, amit a vásznon látok. Mert hogy az minden hibája ellenére is teljesen vállalhatóra sikeredett.
A remake-et általában mindig kíséri egy „régen minden jobb volt”, vagy „úgyis az eredeti a legjobb” hangulat, nem vágták tehát könnyű fejszébe a fejszét az alkotók, amikor úgy döntöttek: az 1984-ben debütált eredeti Szellemirtók után újra előveszik a sztorit és újragondolva bemutatják azt 2016-ban.
Szellemirtók (1984)
Az alapsztorit, ahogy az eredetiben sem, ezúttal sem bonyolították túl: van néhány arc, akik érdeklődnek a szellemek iránt, majd ahogy elszaporodnak a természetfeletti jelenségek, úgy döntenek, hogy konkrétan szellemirtónak állnak. Mindkét filmben eredetileg hárman kezdik űzni az ipart, majd kicsit később negyedikként csatlakozik a csapatukhoz egy fekete ember is. Aztán egyszer csak kiderül, hogy nem csupán néhány kóbor szellem ficánkol a városban, hanem valami sokkal nagyobb pusztító dolog készülődik, a szellemirtókon kívül pedig nincs más, aki meg tudná menteni a világot a végső pusztulástól.
Ennek ellenére volt értelme elővenni napjainkban is a Szellemirtók-sztorit. Ha másért nem is, azért mindenképpen, mert több mint harminc év alatt rengeteget fejlődött a technika, így 2016-ban egy sokkal-sokkal látványosabb filmet kaptunk. Ez nyilván természetes, de mai fejjel mégis érdekes volt látni a különbséget a két verzió között, miközben persze tudjuk: az eredeti Szellemirtók a maga korában is a legjobb vizuális effekteket használta, még Oscar-díjra is jelölték érte.
De nem csak látványosabb az új Szellemirtók, hanem szórakoztatóbb is. Én legalábbis jóval többet nevettem rajta, mint a korábbi verzión. És bár a két film alapsztorija sok mindenben nagyon hasonlít, valahogy a most bemutatotté jobban egyben van, még ha volt is benne egy-két butuska megoldás, amiből egyébként az eredetiben sem volt hiány.
Szellemirtók (2016)
És akkor néhány szót arról, ami mindenkinek elsőre eszébe jut az új Szellemirtók kapcsán: a női főszereplőkről. A négy nő – Erin, Abby, Jillian és Patty – teljesen eltérő karakter, ráadásul mindegyik szépen hozza az arra jellemző sztereotípiákat. A színészek nem játsszanak rosszul, miközben szó sincs róla, hogy valamiféle direkt (társadalom)politikai üzeneteket mondatnának ki a női szereplőkkel. Tehát aki attól tart, hogy a női Szellemirtók valamiféle feminista kinyilatkoztatásokkal bombázná a gyanútlan mozilátogatókat, azt megnyugtathatjuk: szó sincs erről.
Épp az a nagyszerű a filmben, hogy magától értetődőnek veszi és úgy is kezeli, hogy nők alapítanak szellemirtó-csapatot, majd mentik meg a világot és válnak így hőssé. Persze azzal nagyon nem lehet mit kezdeni, ha valakiből már pusztán ez ellenérzést vált ki, és nehezen viseli, ha olyan szerepekben, pozíciókban is megjelennek nők, ahol eddig az nem volt kifejezetten jellemző.
Az már mindezek után csak ráadás, hogy a négy női főhős közül az egyik (Jillian) még csak nem is heteró. Ez annak ellenére válik elég hamar egyértelművé az arra érzékeny szeműek számára, hogy ez egyébként sem kimondva nincs a filmben, sem direktben nem utalnak rá. De hogy ez valóban így van, azt maga a rendező is megerősítette már, hozzátéve, hogy elsősorban a stúdión múlt, hogy mindezt nem mondják ki nyíltan is a karakterről.
Szóval nem elég, hogy nők a főszereplők, egyikük még meleg is... De aki képes arra, hogy ezeken a történetet egyáltalán nem befolyásoló tényezőkön ne akadjon fenn, annak az új Szellemirtók egy kellemes szórakozás lehet, ami egyáltalán nem rosszabb, mint az amerikai vígjátékok jelentős része. Nem kiemelkedő alkotás, de nem is borzasztó.
Legalábbis a Dumb és Dumber – Dilibogyók és a Keresd a nőt! szerzőpárosa szerint. Akik a Dear Santa, egy családi vígjáték álcája mögött a sátánból és egy család veszteségéből csinálnak viccet.
Az elmúlt százhúsz évben öt államalakulathoz tartozó Csallóközben már a klub puszta működése is csodának számít, ám a DAC a megmaradás és a nemzeti összetartozás szimbóluma lett. Dunaszerdahelyi beszélgetés Tősér Ádámmal, a kerek születésnap alkalmából a sportklubról készült egész estés dokumentumfilm rendezőjével és Nagy Krisztiánnal, a DAC kommunikációs vezetőjével.
Egy felhasználó azt írta, „most már tényleg valakinek át kéne nézni miket posztol, mert ez a szavahihetősége kárára megy”.
A nem túl bizalomgerjesztő előzetes ellenére a Demjén Ferenc dalaira komponált Hogyan tudnék élni nélküled? közelről sem olyan rossz, ami főleg a szerethető, szimpatikus szereplőknek és a jó ízléssel adagolt zenei betéteknek köszönhető.
Magyarországon is bemutatták a DAC filmet, a dunaszerdahelyi futballklubról szóló mozit, amely a felvidéki magyarság közösségteremtő erejének szimbólumává vált.
Az Emilia Pérez című francia bűnügyi musical ezzel együtt tíz jelölést zsebelt be.
Behódolás helyett nemzeti érdekérvényesítés. Pindroch Tamás írása.
Pascal Jansen nem tudja feldolgozni a történteket, Dibusz Dénes szerint maguknak kreálták ezt a kínos helyzetet...
