A tönk szélére juttatott egy stúdiót a gagyi Csillagok háborúja-koppintás, most megismétlődhet a katasztrófa

Sokat panaszkodunk mostanában, milyen fantáziátlan a hollywoodi stúdiórendszer, de azért a nyolcvanas évek sem arról volt híres, hogy a filmgyártók hihetetlen kockázatokat vállaltak volna, csupán azok a mozik maradtak fent az emlékezetben, amelyek képesek voltak kiemelkedni az átlagból. Az 1987-es He-Man – A világ ura, más címen, A világ urai nem az utóbbiak közé tartozik, papíron hiába tűnhetett kasszasikernek, akkorát bukott, hogy lényegében az egyik utolsó szöget jelentette a már akkor is a csőd közelében táncoló Cannon Filmsnek. 

Úgy tűnik azonban, hogy a produceri iskolában nem elrettentő példaként hivatkoznak rá, hogyan ne forgassunk filmet, hanem tananyagként, hiszen a stúdiók a mai napig hasonló stratégia mentén gondolkoznak. Hiszen miről is volt szó? A nyolcvanas évek elején nagy sikerrel futott Amerikában egy azonos című tévésorozat, amelynek az alapját – akárcsak a G.I. Joe esetében – akciófigurák jelentették. És hirtelen jó ötletnek tűnt élő szereplős feldolgozást készíteni belőle; az alapsztoriból

Adott egy hatalmas pallosú férfi egy messzi-messzi univerzumból – aki megjelenésében kísértetiesen hasonlít Schwarzenegger ikonikus fantasyantihősére –, akinek meg kell szereznie egy bizonyos kozmikus kulcsot, mielőtt a Palpatine császárra hajazó gonosz uralkodó, Skeletor kaparintaná meg azt. A tárgy birtokosának ugyanis hatalma lesz a tér és az idő felett, a kozmikus harc pedig a Földön zajlik. 

Egy megállapítás bátran tehető: nem azért lett orbitális bukás a He-Man – A világ ura, mert más sikerfilmekből lett összeollózva, ha az eredeti ötletek jelentenék a siker zálogát, akkor legkésőbb az utóbbi tíz évben csődeljárás indult volna már Hollywooddal szemben. Sokkal inkább az lehetett a probléma, hogy 

Kezdjük azzal, hogy amilyen egyszerű a sztori, annál zavarosabb, először azt hittem, az én készülékemben van a hiba, amiért nem tudtam teljesen összerakni, ki kivel pontosan mit csinál. Nehezítette a helyzetemet, hogy állandóan elterelődött a figyelmem, mert nehezen köt le egy ilyen marhaság. De aztán megnyugodva olvastam, hogy mindenhol azt írják, igencsak hézagos a forgatókönyv, nincsenek tisztázva a különböző karakterek motivációi. 

Viszont kit érdekel az ilyesmi, ha parádés látványt kapunk cserébe, de itt a tálalás annak ellenére is kifejezetten olcsónak hat, hogy a huszonkét milliós költségvetés annak idején nem számított kevésnek. A Jedi visszatér másfélszer, a David Lynch-féle Dűne pedig csaknem kétszer ennyibe került, ám utóbbiaknál egy teljes világot kellett megteremteni, esetünkben pedig az akció nagy része a Földön játszódik. És ha azt vesszük, hogy – a korszaknál maradva – a Robotzsarut majdnem feleennyiből kihozták, de még az egymilliárdszor pofásabb A bolygó neve: Halál is olcsóbb volt, azért arra nem panaszkodhattak az alkotók, hogy szegény emberként vízzel kellett főzniük. 

Ezt a bukást azonban a külcsínre sem lehet kizárólag ráhúzni, és bőven lehetne a gagyi trükkök ellenére is élvezetes mai szemmel a film, elvégre nem azért ülünk le egy csaknem negyvenéves alkotás elé, mert azt várjuk, hogy leessen az állunk a látványtól. Viszont amilyen bugyuta a történet, olyannyira komolyan veszi magát. 

Eleresztenek néhány poént, ahogyan a főszereplő a szedett-vedett kompániájával a Földön partra vetett halként rácsodálkozik mások mellett arra, milyen barbárok is vagyunk, mi, emberek, amiért állatokat eszünk, vagy gagyi közlekedési eszköznek titulálnak egy nyitott tetejű sportautót. De még az efféle viccelődés is kevés, fapofával többnyire azt várják a nézőtől, vegye komolyan a nagy világmegváltó küldetést. Ezt pedig tizenkét éves kor felett nyilván lehetetlen. 

És emlékezetes karaktereket sem sikerült alkotni, 

ráadásul alig tud érvényesülni a fél tucat mellékszereplő mellett, a koponyaálarcot viselő főgonosz pedig fantáziátlanabb nem is lehetne. Érdekes egyébként, hogy az utóbbit megformáló Frank Langella élete egyik legjobb élményének nevezte később a forgatást, imádta megformálni az antagonistát, noha egy komoly színészről van szó, Oscarra is jelölték, olyan drámaian alakította a Frost/Nixonban az egykori amerikai elnököt. 

Manapság viszont elképesztő divatja van a nyolcvanas évekbeli nosztalgiának, akik nem tudnak betelni a korszak stílusjegyeivel, azoknak érdemes legalább háttérzajként esélyt adniuk a filmnek. Ott van ugye rögtön az előbb említett Dolph Lundgren, aki ki van gyúrva, mint egy félisten; ilyen akcióhősöket manapság ritkán látni. Az egyik női mellékszereplőt pedig az akkoriban még szinte ismeretlen Courteney Cox alakítja, és ki tudja, mivel vették rá három évvel a Terminátor után, de néhány pillanat erejéig feltűnik Linda Hamilton is feltupírozott hajjal. Szintipopot minden mennyiségben kapunk aláfestő zenének, épp csak néhány hajmetál szám hiányzik a tökéletes soundtrackhez. Közben lézerfegyverek ropognak, robotharcosok törnek a hősök életére, villámok kísérik az összecsapásokat. Miként akkoriban a számítógépes játékokban, itt keveredik a fantasy régmúlt és a futurizmus, 

Így aztán nem csoda, hogy a He-Man – A világ ura valamennyire a mai napig kultstátusznak örvend. Más kérdés, hogy vajon milyen megfontolásból készítettek belőle remake-et, ráadásul a Wikipédia információi szerint százhetven- és kétszázmillió dollár közötti költségvetéssel? 

Azok a nézők már bőven a negyvenes-ötvenes éveiket tapossák, akikben a korábbi változat nosztalgikus húrokat penget a gyerekkorából, és mivel nem a legsűrűbben moziba járó generációról van szó, nem fogják visszatermelni sem a büdzsé szemmel látható részét. Travis Knight rendező eddig egyetlen élő szereplős filmet rendezett csupán, az Űrdongót, szóval nem olyan figura, akinek a neve hallattán tömegek kapnák fel a fejüket, és kíváncsian állnának be a pénztárba azon lamentálva, vajon miféle vízió mentén nyúlt az alapanyaghoz. 

És a Stranger Things összes évadát kívülről fújó tinik sem fogják feltehetőleg elárasztani a mozitermeket a nyolcvanas évek hangulatának reményében, ugyanis az előzetes alapján a remake csak nyomokban idézi meg annak stílusjegyeit. A főszerepet alakító Nicholas Galitzine pedig szintén nem egy Timothée Chalamet vagy Jacob Elordi kaliberű sztár, nincs kiplakátozva a képével a tinilányok szobája. Így aztán akárhogy osztok-szorzok, az elemi logika azt diktálja, hogy miként az 1987-es verzió hatalmas csapást jelentett Cannonnak, a júniusban érkező feldolgozás egyenesen 

Ha mégsem így történik, akkor viszont az év meglepetéssikere lesz.

Nyitókép: He-Man - A világ ura. Forrás: TMDB