Egy elfeledett magyar, aki a Szépművészeti Múzeumra hagyta a páratlan Munkácsy-gyűjteményét

Nyitókép: Kiss Emil (balra), a jótékony műgyűjtő és Munkácsy Mihály, a híres magyar festő. Fotó: Arcanum/Amerikai Magyar Népszava/Wikipedia.

Egy budapesti festményárverésen valaki 155 millió forintot adott Munkácsy Mihály Randevú az ablaknál című festményéért. Az összeget látva nem árt megemlékezni arról az emberről, aki alig száz éve húsznál is több Munkácsy-festményt hagyott a magyar államra, pontosabban a Szépművészeti Múzeumra.

De ki volt Kiss Emil műgyűjtő, akit csak a magyarok bankáraként emlegetett a világ akkoriban. A korabeli lapok szerint 1880-ban született Ungváron, egy malomban dolgozó tisztviselő fiaként. Az édesapja korán meghalt, mindez pedig nyomorúságot hozott a családban. 

Ott aztán idővel egy bankban kezdett dolgozni és olyan elánnal vetette bele magát a pénzügyi világba, hogy egyre magasabbra jutott a ranglétrán. 
 

Olyannyira, hogy 1906-ban, tehát 26 éves korában már tehetős, megkerülhetetlen bankárként emlegették az újságok. A vagyonát pont annak köszönhette, hogy ő intézte a saját bankján keresztül az Amerikába kivándorolt magyarok pénzügyeit, így a Magyarországra küldött dollárok után is jutalékot kapott. Kiss Emil már ismert bankárként rendszeresen hazajárt Magyarországra. 1920-ban is így tett, s a trianoni döntés miatt mély apátiába zuhanó országon próbált segíteni. Ruhákat és cipőket vett a gyerekeknek, és 

– nyilatkozta az újságoknak. Kiss nagy rajongója és gyűjtője volt Munkácsy Mihály alkotásainak. Olyannyira, hogy 1924-ben a lapok is megírták, hogy egy New York-i árverésen nem kevesebb, mint 2300 dollárt fizetett az Eső után című festményért, amelynek különlegessége volt, hogy a képen szereplő erdőt Munkácsy barátja, a szintén híres festőművész, Paál László festette, a festményen szereplő alakokat, az úton ballagó esernyős nőt és a kőfalnak támaszkodó vadászt viszont Munkácsy Mihály alkotta.

A különleges művészettörténi ritkaságnak számító festmény hátoldalán Munkácsy maga igazolta, hogy a képen látható alakokat ő festette. A festmény Kiss Emil gyűjteményébe került, majd egy másik tehetős magyar, Weiss Fülöp birtokában volt, jelenleg pedig a mai kor Kiss Imréjének a tulajdonában van, Pákh Imre vásárolta meg tavaly egy hazai aukción 65 millió forintért a festményt. 
 

De visszatérve Kiss Emilhez. 1929-re 24 Munkácsy festménye volt a Harbor State Bank dúsgazdag igazgatójának, aki fegyelmezett emberként élt. Hajnalban kelt, korán beautózott a bankjába, ahol kora estig maradt. Ahhoz viszont ragaszkodott, hogy hetente kétszer elmenjen színházba, egyszer moziba és a házi protokoll része volt, hogy egy héten kétszer hajnalig olvasott. Szerette a művészeteket és élvezte a nagy festők alkotásait. A hozzá közelállók elmondása szerint számtalan anyagi nehézséggel küzdő magyar kereste fel a New York-i bankjában, ő pedig olyanoknak is kölcsönt adott, akikről messziről látszott, sosem tudják majd megadni a pénzt. Mikor megkérdezték tőle, miért ad kölcsönt ilyen embereknek, Kiss Emil a következőt válaszolta: 

Kiss Emilnek egyetlen káros szenvedélye volt, az pedig a cigaretta. Napi 70 szálnál nem szívott kevesebbet és 1929-ben, 49 évesen már arról beszélt a Pesti Naplónak, hogy mi lesz a Munkácsy-gyűjteménnyel, ha egyszer ő meghal: „Ez mind egyszer a Szépművészeti Múzeumé lesz. Érzem, hogy nem lehet másképp, így diktálja a lelkem. Végrendeletemben már így is intézkedtem” – fogalmazott a nagylelkű műgyűjtő. 
 

Kiss Emil a következő esztendőben, csupán 50 évesen szívrohamban hunyt el. Éppen Magyarországra utazott volna, órákkal a hajó indulása előtt halt meg az autójában. A halála előtt mindenkiről gondoskodott. Az összes banki dolgozója kapott pénzt a hagyatékából, mellette a New York-i református egyház is komoly összeghez jutott, a legtöbbet pedig a magyar házvezetőnőjére hagyta. 

Kiss Emilt a New Yorki-i Union Field temetőben helyezték örök nyugalomra. A festmények a Szépművészeti Múzeumba kerültek, onnan pedig később a Magyar Nemzeti Galériába. A gáláns gyűjtőt akkoriban sokan méltatták, ám később elfelejtette a világ. Talán több megbecsülést érdemelne az utókortól...