„A legjobb képek kiszaladnak az emberből, mintha maguktól készülnének” – Kárpáti Tamás festőművész a Mandinernek

Csak tavaly december óta ismerem személyesen Kárpáti Tamást. A Semmelweis Szalonban rendezett kiállításának megnyitóján mutatott be minket egymásnak egy közös barátunk. A műveit már korábbról ismerem, és van egy képe, amelyet már évek óta gyakran látok, mert az említett közös barátnak a falán lóg. Sokszor néztem kávézás és beszélgetés közben. Mintha régről ismerős lett volna az a homályos, költői gomolygás, amit a vásznon láttam. Ahogy az erdőben száll fel a pára nyári hajnalokon. Vagy ahogy egy téli napon a vastag köd mögül csak átdereng a nap. Persze amit a festményen láttam, az „lelki” derengés, amihez a természet képeiből merítettem fogódzókat. Annyi mindenesetre biztosnak tűnt, hogy aki ezt a képet festette, sokat tud a lélekről, vagy inkább úgy mondanám: sokat sejt.

Kárpáti Tamás képei egyáltalán nem illeszkednek a kortárs festészet főbb áramaiba. Amit csinál, az leginkább a régi mesterekre hasonlít, de ez a rokonság is inkább szellemi, mint gyakorlati természetű. Úgy dolgozik, mint a régiek, úgy is érez, mint a régiek, de amit fest, az csak rá jellemző. Egyszerre régi és új, tehát időtlen. Amikor nemrég, egy verőfényes kora tavaszi napon beléptem szentendrei otthonának kapuján, azonnal úgy éreztem, mintha Csáth Géza A varázsló kertje című novellájának terébe léptem volna. Már a házat is nehéz volt megtalálni, ami csak megerősítette ezt a benyomást. Mintha egy másik világ térképe kellene ahhoz, hogy megtaláljam.

Egy régi présházban él a mester a feleségével és egy öreg macskával. Zárt, burjánzó kert, a borostyán sűrűjében rigópár fészkel. Odabent félhomály, ódon tárgyak, nagyon sok könyv. Az emeleten a műterem, ahol Kárpáti idejének nagy részét tölti. A műterem ablakából egy virágban álló almafára látni. Kárpáti köztudomásúan befelé forduló, szűkszavú ember. Nem „optimális” interjúalany. Nem szeret magáról beszélni. Igaza van. A szellemi ember életének konkrét epizódjai, életrajzi tényei lényegtelenek. Életrajza a munkájában van elrejtve, a munkája az életrajza. A műteremben egymásnak támasztott vásznak tucatjai ennek az életnek a lenyomatai, egy „belül” élt élet sorvezetői. Egy olyan művésszel ültem le beszélgetni a festékillattól átjárt padlásszobában, aki szembemegy mindazzal, amit ma látunk. Nem reprezentálja magát, alig látszik, inkább meghúzódik ennek a varázskertnek a mélyén, és dolgozik.

***

Nagyon rossz volt rajzból általános iskolában, mondja valahol. Aztán hogyan lett később „jó”? 
Az általános iskolában szeretik, ha a gyerek pontos munkát végez. Pontosan megrajzol valamit, aztán pontosan kifesti. Ügyetlen voltam. Anyukám azért íratott be rajzszakkörre, hogy ne legyen botrányos a teljesítményem. Ott szerettem bele az ezzel való foglalatosságba. Később a képzőművészeti gimnáziumba nem vettek fel, a főiskolára is csak másodjára jutottam be.

Volt egy emlékezetes fordulópont? Amikor kiderült önmaga számára, hogy festészettel fog foglalkozni? 
Konkrét pillanat nem volt, egyszerűen beleszerettem ebbe a dologba. A gimnáziumban már sokat rajzoltam. Apám a hadifogságban rajzolt egy portrét anyámról fotó után, egészen jól, lehet, hogy tőle örököltem valamit. Talán Michelangelo mondta, hogy a tehetség hetven százaléka szorgalom, ezt csinálni kell mindennap, reggeltől estig. Ötven éve az életem nagy része a műteremben zajlik. 

„Boldog rabszolgaság”, így jellemezte ezt a mű­termi életet. 
Ha egy-két napot kihagyok, már érzem, hogy feszült, nehezen elviselhető vagyok. Nem bírom ki festés nélkül. 

Hihetetlenül érdekes dolgok történnek az emberrel festés közben. A saját lelki érzékenységemre, a saját világomra kellett rátalálnom, de ehhez nagyon sok munka kellett. Ha ezt nem találja meg, hiába fest az ember, abból nem lesz művészet.

Mikor talált rá erre az érzékenységre, a saját hangjára? 
1974-ben végeztem a Magyar Képzőművészeti Főiskolán, utána az irodalmi élményeim segítettek ahhoz, hogy ez az érzékenység kialakuljon bennem, amit aztán a festésbe próbáltam belevinni.

Hatottak önre a kortársak, volt kapcsolata velük? 
Az avantgárdot nem szerettem, inkább a Szépművészeti Múzeumba jártam. Tanulmányoztam, hogyan lehetne a régi, klasszikus technikát használva friss, mai gondolatokat, érzéseket kifejezni. 2000 körül kezdtem érezni, hogy oldottabban kell használni a technikát, mert a dolgok merev betartása lefogja az érzések áradását. A lényeg, hogy azt kell elérni, hogy a festék ne csak holt anyag maradjon, hanem valami áradjon belőle, ami megfoghatatlan, és csak érezni lehet. Persze ez a Teremtő nélkül nem megy. Egyszer jártam a Louvre-ban, ahol egy lépcsőn lemenve megéreztem egy erő jelenlétét. Körülnéztem, és láttam, hogy egy-egy Michelangelo-szobor állt a lépcső két oldalán. Addig észre se vettem őket. Belőlük áradt az a megfoghatatlan erő. A művészet képes ilyesmire.

A mai képzőművészetet milyennek látja?
Rossz állapotban van. Sok a formalizmus, ami mögött semmi nincs. Kemény vagy oldott absztrakt, ezekkel viszonylag könnyű sikert elérni, de leginkább üres dolgokkal találkozom. Az emberek nem állnak meg igazán a képek előtt. Nincs türelmük hozzá. Ehhez mély türelem kell.

Vannak gyűjtői? 
Van néhány régi gyűjtöm, de egy idő után óhatatlanul elmaradoznak. Néha beadok képeket kiállításokra, de leginkább magamnak alkotok. Hatvan-egynéhány kiállításom volt összesen, nem panaszkodhatom.

A festést egyfajta szerzetesi szigorúsággal űzi. 
Szerzetesi, ha rágondolok. De amikor csinálom, inkább ámulat, így élem meg. Ahogy az ecset jár, mindig kialakul valami váratlanság. 

Mintha nem lenne közöm hozzájuk. Korábban nagyon figyeltem a technikai dolgokra, túl sok volt a kontroll bennem, ezért nem tudott előbújni igazán a lelkiség. Ez változott meg valamelyest az elmúlt huszonöt évben. Leépítettem a belső feszültségeimet. Megengedtem a bensőmnek, hogy megjelenjen a képen, nem foglalkozom annyira a technikai, szerkezeti kérdésekkel. A főiskolán mondta a mesterem, Sarkantyu Simon, hogy túl görcsös vagyok. Ezt nehéz volt leküzdeni.

Kiket érez közel magához festőként? 
Lelkileg Gulácsy, Watteau, Rembrandt áll közel hozzám, de egy idő után az ember ezeket elhagyja, hogy a saját világára figyelhessen. Mindenkinek lehetne saját világa, csak elnyomja az egyszerű gyorsasággal, a könnyebb utak választásával. Felületessé vált az emberi lény. Az anyagi dolgok körül pörög. Nincs elmélyedés. 

Hogy került „a festők városába”, úgy, hogy nem is tartja a kapcsolatot az itt élő festőkkel?
Budapest belvárosában éltünk a nyolcvanas évekig. Már annyira zavart a zaj, hogy el akartam jönni onnan. Ide nem akartam jönni, éppen azért, mert annyi művész él itt. Megnéztünk sok házat, aztán végül mégis ide keveredtünk. Nagyon olcsó volt ez a ház, és csend van, tudok itt dolgozni. De nem nézek le senkit, még ha így tűnhet is. Mindenki azt teszi, amit helyesnek gondol. De egyrészt alkatilag zárkózott vagyok, másrészt egészen más dolgok foglalkoztatnak, mint a művészek zömét.

Milyen út vezetett odáig, hogy a festményeit a keresztény misztika „vízjelei” járják át?
Főiskolás koromban kezdett foglalkoztatni a kereszténység. Valami elindult bennem. Valamilyen szelíd lelkiség irányába nyíltam meg. Nem vagyok templomjáró ember. Úgy lehet belekerülni valamibe, azt hiszem, ha egyúttal kívül is vagyok. A Bibliából áradó szellemiség foglalkoztat.

Nem egy reprezentatív keresztény művészet, amit művel. 
Igen. Ez talán a keresztény senki földje. Túlságosan homályos, légies hozzá, amit csinálok. Úgy érzem, hogy 

nem az események, hanem az, ami a legmélyéről árad. Szeretem Vasadi Péter vagy Pilinszky János verseit, náluk érzek hasonlókat. De Proust, Mauriac, Keats is közel áll hozzám. Korán reggel feljövök ide a műterembe, dolgozom délig, aztán délután újra. Megunhatatlan.

Hová tartanak ezek a képek? Lát valamilyen folyamatot? 
Amit alkotok, az nem illusztratív Biblia-ábrázolás, én a Bibliából áradó fényes lelkiséget szeretném festeni. Nagyon jó érzés, ha egy-egy kiállításon azt látom, hogy fiatalok is állnak a képeim előtt. Olyankor úgy érzem, talán még van remény.

Nyitókép: Ficsor Márton