Cserhalmi György jött, látott és megint legyőzte a halált

Bevallom, volt némi katasztrófaturista indíttatás bennem, amikor jött a hír, hogy Cserhalmi György újra színpadra áll, méghozzá egy önálló est keretében. Egyrészt, mert az egészségügyi állapota miatt már évek óta nem láthattuk ilyen helyzetben, és ilyenkor óhatatlan a kíváncsiság, mit tud még ez a kívülről nem könnyűnek látszó ember, pláne a nyolcvanhoz közeledve. Másrészt mert az előadás címe: Székfoglaló nem hagyott kétséget afelől sem, hogy itt bizony nemcsak kedélyes anekdotázgatás lesz, hanem a – mondjuk így – a színházi és egyéb jelenünkre való kőkemény reflektálás se marad el. 

A székfoglaló ugyanis nem valamiféle szimbolikus fogalom, 

És amelyben a családtagjaira és a legendás pályatársakra való emlékezés mellett kiállt a „régi” Színház- és Filmművészeti Egyetem mellett, bírálta a kultúrpolitikai jelen irányait és megfogalmazta a jövőbeli vágyait, többek között, hogy „egy olyan országban szeretnék élni, ahol a politika nem téveszti össze magát a tízparancsolattal, ahol hihetünk magunkban és hisznek nekünk”. 

Hogy az akkor nem csupán a szakmán belül nagy vihart kavart Állj, ki vagy? című (lásd Hamlet) masszív jegyzet köré hogyan lehet egy komplett estet felépíteni azonkívül, hogy Cserhalmi leül szépen egy valóságos székre, és passzusról passzusra szépen felolvassa a sok oldalt, el nem tudtam képzelni. De ha el is tudtam volna, a végeredmény a maga sokkal tágabbra nyíló, megrendítő és felemelő voltában akkor is minden képzeletemet felülírja.

Már a kezdet ígéretes, mellettem két saccra hetvenes hölgy egyetértően megállapítja, hogy Cserhalmi nem csupán jóképű férfi volt, de remek színész is, csak az a kár – teszi hozzá az egyikük –, hogy „olyan önsorsrontó típus”. Ebben a párbeszédben pedig tökéletesen benne van a következő két és fél óra esszenciája: 

Hiába áll előttünk lesoványodva, hiába támaszkodik olykor botra vagy akad meg viszonylag sűrűn a szövegben, valahogy úgy érezzük, mindez nem számít, mert itt van előttünk pőrén, egyértelműen maga a színész. Sőt, maga az ember. Aki nem köntörfalaz sem akkor, amikor a debreceni gyerekkoráról beszél, különös tekintettel a meghatározó nevelőintézeti évre és a balatoni nyarakra, sem akkor, amikor a fiatalságát vagy a kollégáit idézi, sem akkor, amikor a második rész egy pontján előkerülnek ennek a bizonyos beszédnek az egyes passzusai. Amelyek érdekes módon ebben a környezetben teljesen új életre kelnek, és az aktuálpolitikától egyre távolibbnak érződve valami sokkal egyetemesebbről szólnak, mint hogy „két színházi társaság éppen a nagybetűs színház kárára karatézik”.

Cserhalmi hasonló kendőzetlenséggel mesél az életét egyre sűrűbben szegélyező tragédiákról, halálokról, közte a saját betegségéről és a potenciális személyes végről is. „Nagyi halála után felnőtt lettem, a feleségem halála után pedig öreg. És rájöttem: nincs az a színház, ami annyira érdekelne, mint az élet. Én az a színész vagyok, akit a szerepei egyre magányosabbá tettek, így felmerül a kérdés: megérte-e?” – summázza immár a színpadról is, de nem keserűséggel, hanem ahogyan mindvégig, sok humorral, öniróniával, a súgó (Sütő Anikó) mellett a nézőteret is játékba hívó összekacsintásokkal. 

mivel ez mégiscsak egy előadásféle, Cserhalmi néha énekel egyet, játszótársait, Roszik Hellát és a zongoránál Szép Andrást pedig hagyja néhány nagyszerű jelenetre kiteljesedni.

És hogy a „magányszínház” dacára megérte-e? Nem kérdés. „Mint egy westernhős, aki túlélte önmagát”, mondja egy kollégám, amikor a számtalan visszataps és párás tekintet után kifelé igyekszünk az Örkényből. Több szó nincs, mégis pontosan tudjuk: függetlenül attól, amúgy mit gondolunk Cserhalmi Györgyről vagy az ő világlátásáról, most, vele együtt valami egészen kivételesnek lehettünk a részesei. Talán Jelenits István az előadásban többször felemlegetett mosolya sugárzott át rajta keresztül ránk is, erőt, hitet adva a saját harcainkhoz.

Székfoglaló. Cserhalmi György írásai, naplói, családtörténete és az MMA-ban elmondott székfoglaló beszéde alapján. Az est az Örkény István Színházban látható Novák Eszter rendezésében.  

Nyitókép és fotó: Örkény István Színház