Lenne mit tanulnunk tőle gerincről, tartásról. erkölcsről, elvekről, ahogyan lenne még bőven felfedeznivaló a korántsem hibátlan életművében is. Az évforduló és a ma kezdődő Márai-emlékév apropóján Mészáros Tibor irodalomtörténészt, a Petőfi Irodalmi Múzeumban őrzött Márai-hagyaték kezelőjét kérdeztük.
Egy 20. századi Odüsszeia – Márai Sándor élete címmel jelent meg tavaly a kétkötetes Márai-monográfiája. Hány év kutatásai összegződnek ebben a közel ezeroldalas kötetben?
Harminchetedik éve foglalkozom Márai Sándorral, és minden, amit ez idő alatt megismertem belőle, és amit szerettem volna átadni másoknak is, benne van ebben a valóban elég vaskos könyvben. A kötetben szándékaim szerint számtalan olyan információ található, amelyek máshonnét, legalábbis így összegyűjtve nem tudhatók meg. Igyekeztem színesíteni is az összképet, például anekdoták betoldásával, ami nem megszokott egy monográfia esetében, de úgy éreztem, szükség van rá, hogy árnyalni lehessen a meglehetősen egyoldalú Márai-képet.
Ezt is ajánljuk a témában
A polgári eszmények nagy írója kassai polgárból világpolgárrá vált: élt Olaszországban, Amerikában, de szíve a magyarságért, a magyar irodalomért dobogott emigrálása után is.
Mire gondol ez utóbbi kapcsán?
Márai olvasóközönsége két markáns táborra oszlik: vagy nagyon, szinte kritikátlanul szeretik a műveit, vagy egy-kettő „kötelező” kipipálása után azt mondják, soha többet nem kellenek ezek a túlstilizált, „túl szépen” megfogalmazott mondatok. Lesarkítva:
sokak számára vonzó, és egyenesen rajonganak a Szindbád hazamegy című regényért, mások pedig úgy vélekednek, ennek a régies írásmódnak egyszer s mindenkorra befellegzett.
Természetesen utóbbi önmagában nem teszi azt lehetetlenné, hogy egy mű jó legyen, hiszen ha csak ez lenne a szempont, senki nem olvasna többé a világon Dantét. Mindenesetre akik Márait ma modorosnak vagy pózoló írónak érzik, és azt gondolják, eljárt felette és az általa művelt stílus felett az idő, valószínűleg csak a felszínt látják. Ezért is van szükség az életmű újraértékelésére, többoldalú láttatására.
Hogyan?
Az említett anekdotákra is amiatt volt szükség, hogy a lehető legőszintébben és a legtöbb oldalról körbejárva szembenézhessünk olyasfajta témákkal is, amelyeket Márai esetében eddig vagy kerültek, vagy úgy gondolták, nem kell ezekkel foglalkozni. De ezért szántam külön fejezetet Márai és a hit kapcsolatának vagy a vele szemben felhozott antiszemita vádaknak, és természetesen, a hölgyekkel való viszonya sem maradhatott ki. Próbáltam új szempontokat beemelni, utalva például arra, hogyan állt ki következetesen ügyek, emberek mellett. Amikor 1944–45-ben embereket bújtatott Leányfalun, az ugyanabból a gondolkodásmódból és értékrendből táplálkozott, amely révén képes volt akár a tévedésig is elmenve kitartani eszmék, gondolatok mellett.
A hölgyekről való viszonyról jut eszembe, hogy a felesége, Lola 2022-ben megjelent naplóit olvasva bennem is árnyalódott kissé a Márai-kép, és az embert tekintve nem feltétlenül pozitív irányba.
Ez egyáltalán nem baj. Hiszek benne, hogy akárkinek az életművéről, személyéről van szó, minden esetben az őszinteség a legfontosabb.
Máraiból sem kell az utókornak szobrot faragni, ahogyan az sem lenne jó, ha mindenáron a sárba akarnánk rántani
– aki például nagyjaink nőügyeivel a bulvár szintjén foglalkozik, az többet árul el róla, mint vizsgálati alanyairól. Ennél sokkal többről van szó. Oldódnia kell annak a gyakori téves képzetnek, hogy akire valamiért felnézünk, fontos a számunkra, az biztosan hibátlan is. Márai esetében sincs ez másképp: ha nem látjuk valamennyire az emberi arcát, nem tudunk igazán közel jutni az írásaihoz sem. És nincs ember ellentmondás nélkül.
Közel negyven év után ön mit mondana, milyen ember volt valójában Márai? És hol helyezné el őt a magyar irodalom térképén?
Utóbbira könnyebb a válasz: Kosztolányival és Krúdyval helyezném egy sorba. Még akkor is, ha Krúdy stílusa nyilvánvalóan eléggé elüt Máraiétól, az életfelfogásuk viszont rokon vonásokat tartalmaz. A kiskocsmáktól a fürdőkig rengeteg hasonló elem bukkan fel műveikben, időnként a cizellált mondatokat, a túlzó hasonlatokat tekintve is akadnak egyezések.
Kosztolányival pedig egyértelműen a nyelv köti össze, a minél szebb, minél tisztább megfogalmazás igénye.
És a magyar nyelv iránti szüntelen rajongás. Ne feledjük, azt írja már az emigráció után a Naplójában, hogy „magyar író akartam lenni, magyar nyelven akartam írni, de el kellett jönnöm az országból”. Ennek ellenére mégsem váltott nyelvet, haláláig magyar nyelven író magyar író maradt, akinek nem hibátlan az életműve – de hát kinek az?
Viszont hatalmas. Van olyan része, amire ön szerint még mindig kevés fény esik?
Rendkívül fontosnak tartom Márai több mint kétezer újságcikkét. Összességében, a nagy egészet tekintve egy remek író körvonalazódik, akinek még a leggyengébb munkáiban is akad egy-egy mondat, ami megmenti az egészet, és amire akár a 21. századi ember szeme is felcsillanhat. Itt jutunk el annak a megválaszolásához is, hogy milyen volt Márai emberként, már amennyiben szét lehet ezt mesterségesen választani.
És mi a válasz?
Erre is igaz a tétel, hogy nagyon sok, magát Máraihoz már túlságosan modernnek tartó, 21. századi ember számára is akad jó néhány olyan gondolata, vonása, amit érdemes lenne követni, vagy legalább elgondolkodni rajta. Többek között azok az erkölcsi alapvetések, melyekhez keményen ragaszkodott – a magyar nyelven írás, a meg nem alkuvás, az erkölcsi tartás – nem biztos, hogy mostanság nem jönnének jól nekünk. Így mások mellett az a szállóigeszerű iránymutatása, amit persze az írókra vonatkoztatott, de úgy gondolom, hogy általánosan is megállja a helyét:
„Minden író annyit veszít írói és erkölcsi súlyából, amennyi az általa kiszorított politikai szerepkör súlya.”
Elég beszédes megállapítás, egyfajta mérce is lehetne ma, hiszen virágnyelven azt próbálja nekünk elmondani, hogy hosszú távon talán többet ér a gerinc, mint az érdekérvényesítés mindenáron.
Kétségtelen, hogy megszívlelendő üzenet, ami szinte az összes Márai-írásban is benne van valamilyen formában. Ön szerint melyikben a legmagasabb fokon?
Ha az a kérdés, melyik a legjobban sikerült, legkiemelkedőbb Márai-mű, akkor az Egy polgár vallomásait mondanám, illetve a bizonyos szempontból folytatásának tekintett Föld, föld!... című visszaemlékezést. Ide sorolhatók a Naplók is, a regények közül pedig kifejezetten szeretem A zendülőket, illetve a már említett újságcikkeket. Ezzel kapcsolatban csak egy megjegyzés, ami megint a gondolkodásmódra utal, és amire talán nem ártana felkapni a fejünket. Először is, Márai nem újságírónak, hanem újságba írónak tartotta magát, azaz írói szintet várt el magától ezen a területen is. Másodszor, egyik cikkében (Ujságot írni), ami az újságírás hogyanjáról szól, úgy fogalmaz,
az újságíró feladata „gyufaszálnyi világosságot gyújtani napról napra”.
Nem tudom, hogy ma, amikor mindent a bulvár és a szenzációhajhászás ural, hány kései kollégája számára szolgál még ez a gondolat sorvezetőül.
Ha már az Egy polgár vallomásai szóba került, Márai Sándor szülővárosa, Kassa őrzi a kultuszt?
Egyértelmű fejlődés van, ha lehet így mondani. 1991-ben előbb felavatták a Mészáros utcában található, egykor a Grosschmid család tulajdonában lévő ház falán a Márai-emléktáblát, amit 1998-ban a földszinten megnyílt Márai-emlékszoba követett. Húsz évvel később, a magyar állam segítségével ezt sikerült aztán egyedülálló kiállítássá bővíteni, amely 2019 óta látogatható, és sok kapcsolódó rendezvény helyszíne is.
Most, a 125. évfordulót én is ott töltöm, a nap folyamán lesz többek között szoborátadás és a kiállítás háziasszonya, Ötvös Anna beszél Márai húgának, Grosschmid Katónak az 1918 és 1922 között írt naplójáról, ami kisebb szenzációként egy árverésen bukkant elő 2018-ban. Befejezésül Élet, bor, humor címmel tarjuk meg estünket Hirtling Istvánnal és Tárkány-Kovács Bálinttal a Márai Stúdiószínpadon. Ebből is látható, hogy Kassán rengeteg mindent megtesznek azért, hogy ne csak látszólagos emlékápolás folyjon. Az is örvendetes tény, hogy az utóbbi években több mint tíz Márai-mű jelent meg szlovák fordításban. Összesen egyébként 35 nyelvre fordították le, a lengyeleknél kifejezetten sikeres szerzőnek számít manapság.
És mi hogyan állunk ezen a téren? A teljes hagyatékot, beleértve a Lola-naplókat is, a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi, az ön kezelésében. Előbukkanhatnak még eddig ismeretlen írások ebből a hatalmas anyagból?
Olyanok, amelyeket legalább mi, kutatók ne ismernénk, biztosan nem. Amivel foglalkozni lehetne, az a kiadások újragondolása, bővítése. Nagyon jó lenne például, ha Márai Szabad Európa Rádióban felolvasott beszédei megjelenhetnének, hiszen ez csak félig történt meg, az 1956 és 1967 közötti időszak termését nyomtatásban még soha nem olvashattuk. Ugyanez vonatkozik a már többször szóba került cikkek jó részére. Ezzel két legyet üthetnénk egy csapásra: kicsit visszahoznánk Márait a köztudatba,
és talán az olvasótábora is bővülne, ha nem mindig ugyanazt az öt regényét látnánk a könyvesboltok polcain.
Nyilván előbbiek megjelentetésében van kereskedelmi rizikó, de a jövőre nézve érdemes lenne megfontolni ezek publikálást is.
Ez, a jövőbeni olvasótábor bővítése is a célja az április 11-én kezdődő Márai-emlékévnek is? Ennek részeként harangozták be többek között a tervek szerint novemberben nyíló állandó Márai-kiállítást a budai Virág Benedek-házban.
Reménykedhetünk e tekintetben, de hogy mi lesz az eredmény, az megjósolhatatlan. Szeretnénk, ha a „Márai-hívők” is kapnának valami pluszt, és lennének új hívők is. Az említett kiállítás szeretne méltó módon emléket állítani az írónak, számos újdonsággal és érdekességgel szolgálva a látogatóknak. Kulcskérdés a fiatalok megszólítása, akiket a mai, felgyorsult világban nagyobb eséllyel lehet Márai közelébe csalogatni, ha a személyét minél több oldalról és minél érdekesebben meg tudjuk mutatni. Ugyanolyan népszerű valószínűleg nem lesz már, mint a rendszerváltás utáni időszakban, de ha a méltó helyét elfoglalhatja az irodalomtörténetben és az olvasók körében, annál szebb ajándéka nem is lehetne ennek az emlékévnek.
Egy raktárban, feltekerve porosodott Barcsay Jenő monumentális szénrajza, ami nem csak a mérete és a kiemelkedő művészeti értéke miatt kuriózum, egy tragikus családi történetet is magába zár. A hét robusztus nőalakot ábrázoló, restaurált alkotás július 16-ától a Magyar Képzőművészeti Egyetem Barcsay Jenő-életmű-kiállításán látható.
A magyar-ukrán relációban már van európai nyomtávú pályaszakasza Ukrajnának, nem véletlenül. Most újabb fejlesztést kap Kárpátalja.
Április 11-én volt 125 éve, hogy Kassán megszületett a 20. századi magyar irodalom egyik legjelentősebb alakja. Az évforduló kapcsán beszélgettünk Mészáros Tibor irodalomtörténésszel, Márai Sándor monográfusával, hagyatékénak gondozójával. Szóba került a hagyaték kalandos sorsa, titkos naplók, egy sértődött édesanya, az életmű jelenlegi megítélése, és elméláztunk egy elszáradt gesztenyelevél fölött is.
Immár a huszonnegyedik Márai-estjüket mutatták be Mészáros Tiborral. Hirtling István színművész ilyenkor nem csupán felolvas, hanem teljes személyiségével, sajátjaként adja át közönségének a ma már klasszikusnak tekintett szerző különféle műfajú írásait.
„A polgár és a polgári rend az emberi együttélés egyik legértékesebb, leghasznosabb, magasrendű terméke, mindaddig, amíg alkotó és hősies. A papucsos polgár, aki rádiót hallgat, szidja az adókat és a prolikat, nem eszménye senkinek.” Százhuszonöt éve született Márai Sándor – egy igazi polgári karakter.
A három tagból álló törzs sátrakban él, és azt állítja, a messiás ott fogja újraépíteni az elveszett királyságukat.
Az ukrán elnök szerint a tagság nemcsak politikai, hanem gazdasági és geopolitikai értelemben is erősítést adna Ukrajnának.
Így is magyar bajnokként távozik.
