Megannyi Márai

Minden kornak rendszere van. És minden kornak kánonja van. Ha van író, akinek esetében a legpontosabban láthatjuk, hogyan alakult a megítélése, népszerűsége, láthatósága a különböző rendszerekben és kánonjaikban, az Márai Sándor. Gondoljunk csak a kései Horthy-korszak ünnepelt polgári szerzőjére, aztán a kommunizmus totális szilenciumára vele kapcsolatban, majd pedig a rendszerváltozás utáni, különösen az ezredfordulós éveket meghatározó Márai-reneszánszra. És aztán a mostani, régóta tartó, lassú lecsengésre.

Nem csak recepciójának voltak élesen különböző korszakai: Márai Sándor hosszú élete is egymástól elvágott fejezetekből állt. Grosschmidék Sándora, a kassai polgári család gyermeke az érettségiig több intézményben is megfordult, majd várta őt a felnőttkor és a nagyvárosi élet. Miután maga mögött hagyta a később egy életen át hiányzó szülővárosát, bevetette magát a budapesti nagybetűs életbe, épp az 1918-as nagy összeomlás idején – s az összeomlások korszakai mindig a nagyvárosokban a legizgalmasabbak és legveszélyesebbek. Az ifjú Márai felfedezte a dekadenciát, a mulatozást, az éjszakázást. Az élményhajhász fiatalember a tanácsköztársaság lelkes híve lett: alapítója volt a „kommunista írók aktivista és nemzetellenes csoportjának”, és sorra írta cikkeit a kommün védelmében. A rendszer bukása után jobbnak látta külföldön alámerülni és kibekkelni – s megtalálta hozzá a számára legjobb helyet, a weimari Németországot. A húszas évek végéig tartottak a kalandozó, világpolgár idők, miközben megismerkedett és összeházasodott Lolával.

A harmincas évekre, Budán berendezkedve megtalálta a közönségsiker, megszületett a nagy polgári író karaktere és életművének több csúcsalkotása. 
A Felvidék déli részének visszacsatolását kitörő örömmel fogadta, a világháborúval viszont elkeseredetten szembesült. Pedig akkor még nem tudhatta, hogy annak következményei életét és végzetét is befolyásolni fogják. Többévnyi tépelődés után 1948 nyarának végén elhagyták Magyarországot – és Márai soha nem lépett többé szülőhazája földjére. Sorsa az emigráció lett, Olaszországban és az Egyesült Államokban. Naplói legmegrendítőbb fejezetei szólnak ezekről a viharos időkről, majd az idegenben való megöregedés és elmagányosodás drámájáról. A világot járó, rátarti dandyből végül aggastyán remete lett, aki egyedül maradt a Csendes-óceán partján, San Diegóban.

1900-as születésekor még az öreg Ferenc József ült a soknemzetiségű birodalma élén, Európa pedig a világ trónusán ült dölyfösen – halálakor már a rapperek szövegeltek a kaliforniai városok rádióiban és a Challenger űrsikló katasztrófáját is meggyászolták az amerikaiak. Kádár János és rendszere, nos, az még pár hónappal túlélte őt. Sajnos. Márai még utolsó erejével hazatérhetett volna szülőföldjére, ha nem dönt előbb saját életéről ott és akkor úgy, ahogy. De Márai a maga dacos életethoszával a saját végzetéről is maga akart dönteni. Öröksége így is túlélte az általa megvetett rendszert.

Márai hitte és vallotta: „Amíg élek és szólalni tudok, hinni akarom, hogy az értelem és a szolidaritás ereje hatalmasabb, mint az ösztönök rémuralma.” Már csak legyen elég olvasó és követő, aki ezt az örökséget a 21. században is megőrzi a jövő koroknak! Ha még lesz miért és lesz kinek.

Nyitókép: Wikipedia