Czimra Gyula az emberiség történetének legborzasztóbb századában született, magyarként pedig annak is legborzalmasabb éveiben élt: 1901 és 1966 között. Kamaszként megélhette az első világháborút, majd a vörös- terrort, a románok bevonulását, Trianon tragédiáját; ráadásul amikor Horthy felszabadította az országot, ő fogságba került, mert ifjan beállt a Vörös Hadsereg munkásezredébe. Majd jön a második világháború, az orosz megszállás, a rettenetes ötvenes évek, 1956 eufóriája után pedig az akasztások. Az én fejemben ez jár, ha arra a hat évtizedre gondolok. Czimra megfestett konyháján, csendéletén, önarcképén, műterem-ábrázolásain, párizsi háztetőin pedig meleg színek, mindenkit magával ragadó derű. Varázslatos.
Az is lehet, hogy befelé folytak a könnyei. A könnyekkel amúgy is jobb vigyázni: most olvasom Spiró György új regényét, amely Táncsics Mihály életét és korát dolgozza fel káprázatosan. A főhős forradalmár elmegy világgá, hogy kiadja könyveit, feleségét három beteg gyerekükkel otthon hagyja. Mire hazaér, két gyermeküket édesanyjuk eltemettette.