Czimra Gyula az emberiség történetének legborzasztóbb századában született, magyarként pedig annak is legborzalmasabb éveiben élt: 1901 és 1966 között. Kamaszként megélhette az első világháborút, majd a vörös- terrort, a románok bevonulását, Trianon tragédiáját; ráadásul amikor Horthy felszabadította az országot, ő fogságba került, mert ifjan beállt a Vörös Hadsereg munkásezredébe. Majd jön a második világháború, az orosz megszállás, a rettenetes ötvenes évek, 1956 eufóriája után pedig az akasztások. Az én fejemben ez jár, ha arra a hat évtizedre gondolok. Czimra megfestett konyháján, csendéletén, önarcképén, műterem-ábrázolásain, párizsi háztetőin pedig meleg színek, mindenkit magával ragadó derű. Varázslatos.
Az is lehet, hogy befelé folytak a könnyei. A könnyekkel amúgy is jobb vigyázni: most olvasom Spiró György új regényét, amely Táncsics Mihály életét és korát dolgozza fel káprázatosan. A főhős forradalmár elmegy világgá, hogy kiadja könyveit, feleségét három beteg gyerekükkel otthon hagyja. Mire hazaér, két gyermeküket édesanyjuk eltemettette.
„Etelka miatt, mondta, álló nap zokogott, ahogy csak egy olyan apa tud sírni, aki nem látta a gyermekét halva. Ha látja meghalni a gyermekét a szülő, kisírja magát, és kész.
– Te láthattad meghalni őket, úgyhogy te nem tudod, mi az igazi szenvedés!
Őrajta kívül senki sem tud gyászolni igazán. Londonban elismerően állapították meg, hogy úgy sír, ahogy férfi nem szokott.”