„A Brain Barhoz fogható jövőfesztivál nincs másutt Európában” – Böszörményi-Nagy Gergely a Mandinernek

Nyitókép: Mandiner / Földházi Árpád

Tízéves lett a Brain Bar. Gondolta volna, hogy ekkora sikertörténet lesz?
Ha az ember nem látja bele a sikert a saját ötletébe, inkább bele se kezdjen a megvalósításába. A mai Brain Bar más, mint az első volt: frissebb, szerte­ágazóbb, de ahhoz, hogy ide eljussunk, kellett a tíz esztendő. Nincs mindenhez gyorsítópálya, ellentétben azzal, amit ma gondolni szokás. Vannak felismerések, döntések, amikhez időre van szükség; dolgok, amiknek érniük kell. Nekem a következetesség fontosabb a sebességnél.

Milyen az eltelt évtized mérlege?
Jövőfesztivál, mint a Brain Bar, nincs másutt Európában. Ez önmagában látlelet. Léteznek nagy léptékű fórumok, mint a politikában a Világgazdasági Fórum davosi csúcstalálkozója vagy a technológiában a lisszaboni Web Summit. A maguk területén sikeresek, sőt megkerülhetetlenek, ám akad két nagy gyengeségük: egyrészt önmagáért ünneplik az újat, másrészt kifejezetten kerülik a nyílt vitát az alapvető sorskérdésekről. Mi kezdettől olyan eseményt akartunk Budapesten, ami érdemben különbözik tőlük.

Tartalmában és közönségében is sokat változott a fesztivál.
A közönségünk dinamikusan változik, ami pozitív és negatív értelemben is meglepetés számomra. Sokkal fiatalabbak, mint az első években: idén csak a középiskolás korosztályból négyezren regisztráltak; több mint száz gimnáziumi osztály jelezte szerte Magyarországról, hogy együtt, közösségként érkezik hozzánk a Városligetbe. Legalább ennyi egyetemistával, pályakezdővel is számolunk. Mindez reménykeltő, izgalmas fejlemény. Észre kell azonban venni, hogy a „felnőttvilág”, benne az üzleti élet itthon is sokkal konformistább, mint lennie kellene. A „megérkezett” emberek kevésbé nyitottak a nagy kérdésekről szóló vitára, rögeszméik megkérdőjelezésére, szeretnek divatok, konvenciók mentén gondolkodni.

Ha már divatok és trendek: a Brain Baron nem csak a nemzetközi fősodor véleménye jelenik meg. Éri támadás a különutasság miatt?
Folyamatosan, de én élvezem az ilyesmit. Minden évben mindkét irányból megkapom, hogy X. Y. miért van vagy miért nincs a meghívottak között. Ebből is látszik, hogy autonóm módon tesszük a dolgunkat. Bizonyos szellemi nívó fölött bárki jöhet hozzánk beszélni, előadni, de csak akkor, ha hajlandó vitában is megvédeni az álláspontját. Óriási különbség ez például a TED-konferenciákhoz képest, ahol nincs vitalehetőség, s bizonyos témák meg sem jelenhetnek a színpadon. Nálunk egy középiskolás is megkérdőjelezheti egy világhírű tudós álláspontját, ha elég bátor és kreatív hozzá.

A programot nézve idén sem lesz hiány parázs vitákból.
Lesz vitánk az iskolai mobilhasználatról, ahol az ügy főszereplőjévé avanzsáló iskolaigazgató áll szemben egy olyan matematikatanárral, aki már tíz éve kitiltotta a telefonokat az óráiról. Vitát szervezünk arról, mit akar az iszlám közösség Európában, méghozzá politikai korrektség és mellébeszélés nélkül. Beszélgetünk arról, vajon a feminizmus mai formája segíti vagy hátráltatja a nők érvényesülését. Arról is vitázni fogunk, milyen hatással van a fiatalok személyiségére a sneakermánia, az arra épülő mindennapi kivagyiság és fogyasztói versengés. Téma lesz az is, hol húzódhatnak a mesterséges intelligencia fejlesztésének elméleti és fizikai határai.

Egy ilyen jellegű szellemi fórum mindig ki van téve a korszellemnek. Hogyan állnak ellen a nyomásnak?
Mi nem védekezünk, hanem próbára tesszük a korszellemet. Meghívjuk a Zeitgeist ünnepelt ágenseit, véleményvezéreit is, hogy védjék meg az álláspontjukat egy-egy felkészült „reakciós” ellenféllel szemben. Nálunk nem fordulhat elő, hogy a nagy megfejtők kérdés, konfrontáció nélkül levonulnak a színpadról, miután felmondták a megszokott paneleket. Ez egyébként azoknak is maradandó élmény, akik a fősodratú álláspontot képviselik. Akadt olyan amerikai professzor, aki kifejezetten kérte, hogy mostantól minden évben hívjuk vissza Budapestre, egyúttal óva intett bennünket attól, hogy valaha is eszünkbe jusson a fesztivált Amerikába vinni. Ahogy fogalmazott, az ő kampuszán kővel dobálnák az előadóinkat, ha nem az éppen divatos álláspontot képviselik.

Minden projekt, amivel foglalkozik, a közösségteremtésről is szól. Egy olyan világban, ahol a klasszikus közösségek felbomlóban vannak, s közben a digitális térben újfajta közösségek szerveződnek, hogyan érdemes magáról a fogalomról gondolkodnunk?
A legizgalmasabb tudományos szöveg, ami a közelmúltban a kezembe került, egy átfogó elemzés volt a bolygó legrégebben működő vállalkozásairól. Hétszáz, ezer-, sőt ezernégyszáz éves cégek is akadnak közöttük, ami közös bennük – azonkívül, hogy a többségük japán, és legnagyobb részhalmazuk sörfőzéssel foglalkozik –, hogy mindegyik 300 fő alatti szervezet. Ők a nagy túlélők. Miért fontos ez? Általánosságban is igaz, hogy a Homo sapiens 120 ezer éves történetének 99,9 százalékát ekkora, legfeljebb 300 fős közösségekben töltötte. Ez a természetes léptékünk. A közösségek szempontjából az iparosodás és különösképpen a nagyváros hozott gyökeres változást, aminek a lenyomatát megtaláljuk az emberi magatartásban, pszichés állapotunkban is. Ehhez járul a vallástalanság – amelynek eredményeként a közös normák elpárologtak a mindennapokból – és legújabban az agy manipulációjára épülő technológiák elterjedése. A technika sokáig eszköz volt az ember kezében, ma azonban az ember válik a technika eszközévé, egyszerű adattá, a vállalatok közötti kereskedelem tárgyává. Életterünk, normáink és technikai környezetünk tekintetében is alapvető változás történt tehát, evolúciós léptékben, sőt még civilizációs megközelítésben is rendkívül rövid idő alatt. Nem véletlen, hogy egyre többen éreznek mély vágyakozást a régimódi közösségek iránt. Ezeket persze mind újra lehet teremteni magunk körül, ám tény, hogy a dolog rendkívüli tudatosságot igényel.

A jövő egyik építőkövének számító mesterséges intelligencia kapcsán úgy fogalmazott korábban, ne akarjunk az új Szilícium-völgy lenni, legyen saját magyar stratégiánk. Körvonalazódik Magyar­ország útja ebben az új világban?
Amióta az 1980-as évektől a neoliberális logika érvényesül a nyugati politikában, a kormányok valamiféle vak reménytől vezérelve a vállalatokra bízzák az innovációt, s ösztönzésként folyamatosan csökkentik az adóterheiket. Emiatt az újítás világában egyfajta laissez-faire felfogás terjed; nem az alapján születnek és válnak népszerűvé új technológiák, hogy értékesek vagy hasznosak-e, hanem kizárólag a rövid távú profitérdek mentén.A  modell eredményei tragikusak. A valóban jelentős tudományos-technológiai áttörések száma – még a Nature folyóirat szerint is – évtizedek óta csökken, az egyenlőtlenségek nőnek, a „műszaki haladás” fogalmát meg ostoba mobilalkalmazásokkal kezdtük azonosítani. Eközben a nagy rendszereinket, a valóban közösségi infrastruktúrát elhanyagoljuk: a régi utak, hidak, erőművek, a vízi közmű állapota még a leggazdagabb nyugati országokban is rohamosan romlik, nem beszélve a természeti környezetről. Szerintem két dologra van szükség, az egyik a fenntartás presztízsének helyreállítása, az azzal foglalkozó feladat- és munkakörök megbecsülése. Szebb szóval, a gondosság visszaemelése az értékeink közé. A régi megóvása nem alacsonyabb rendű tevékenység az új létrehozásánál. A másik, hogy visszatérjen a klasszikus iparpolitika. Nem a piacnak, hanem a kormányoknak kell határozott irányt szabniuk abban, hogy a saját ökoszisztémáikat erősítendő mely technológiák fejlesztésének adnak elsőbbséget. Akkor is, ha egy energetikai fejlesztés unalmasabb az „okosjógamatracnál”. A modernizáció nem lehet öncél, minden körülmények között a közösség jólétét és önrendelkezését kell szolgálnia.

Esetünkben mit jelentene ez?
Azon országoknak, amelyek jelentős és hosszú távra ható demográfiai kihívásokkal néznek szembe, az ipari robotizáció például óriási lehetőség. Módot teremt arra, hogy már középtávon se vendégmunkások tömegével, hanem korszerű technológiával termeljük meg közös jövedelmünket. E területen tehát kifejezetten agresszív, a mostaninál is nagyobbra törő stratégiát javasolnék a kormánynak. S mielőtt felvetné,  szerintem ez nem mond ellent annak, hogy a nevelés világában szembemegyünk a digitalizációs nyomással. A fiatalok mentálhigiénés állapotának javításához muszáj analóg osztályteremben gondolkodni. Az iskola nem gyárépület, a napi húszórás képernyőidő és az abból fakadó kollektív figyelemzavar az egész társadalom jövőjére nézve drámai következményekkel jár.

Akkor egyetért a mobiltelefon iskolai tiltásával?
Igen, bár akad kritikám is a kormányzattal szemben. Az oktatásügy több mint egy évtizeden át jórészt az ellenkezőjét képviselte annak, ami most történik: 
az alapkérdések feltétele nélkül, technokrata attitűddel digitalizálta az osztálytermeket. Ez – itthon és a világon mindenütt – kizárólag a nagy techcégeknek áll érdekében, amelyek az iskolákat is csupán piacnak tekintik. Sok tanár most leginkább azért értetlenkedik, mert még a közelmúltban is az új szabályozással ellentétben álló instrukciókat kapott. Egyetértek a tiltással, már réges-rég be kellett volna vezetni, de önmagában ez nem elegendő, az iskola célját, filozófiáját, általános működését is hozzá kell igazítani azokhoz a mentális kihívásokhoz, amelyek a tanárokat és diákjaikat érik. A Kodály-módszer hazájában már csak tudjuk, hogy az újítás nemcsak technikai, módszertani is lehet. A magam részéről például az órák egy részét biztos hogy a természetben tartanám. Jelige: vissza a jövőbe!

Sok témát érintettünk, amit az új könyvében is boncolgat. Negyvenévesen nem kockázatos filozófiai típusú könyvet írni?
Kifejezetten kockázatos, nem véletlen, hogy a korombelieket óva intik az ilyesmitől. Mégis késztetést éreztem, hogy megírjam, amit hitről, tudásról, hazaszeretetről, önrendelkezésről, innovációról gondolok; ha várnék vele húsz évet, lelkifurdalásom lenne miatta. Számomra amúgy sem élvezet nélküli olyan álláspontok képviselete, amelyek ütköznek a kánonnal, és bőszítik annak ilyen-olyan rendű és rangú nagyköveteit.

Arra jut, hogy a 21. század lelki és szellemi problémáinak megoldásában a középkor embere lehet a segítségünkre. Miért pont odáig nyúlt vissza?
Szokás azt gondolni, hogy a történelem lineáris folyamat, amelyben nincs visszatérés korábbi ideálokhoz. Nem értek egyet ezzel. Itt, a nyugati világban most éppen sokan tekintenek egyirányú utcaként a történelemre, de a világ más részein egyáltalán nem általános ez a megközelítés, a maorik például saját nyelvük szerint hátrafelé haladnak a jövőbe, s közben folyamatosan a múltat kémlelik. Lehet és érdemes összehasonlítani korunk ideáljait a korábbiakéval, és ha találunk olyat, amit jobbnak és célravezetőbbnek tartunk, bátran kell képviselnünk a mai életvilágban is. Minden történelmi korszak közül talán a középkornak a legrosszabb a pr-je, holott rengeteg hasznos újítást, amit ma a felvilágosodás termékének tartunk, valójában a középkornak köszönhetünk. Akkor képviselték utoljára intézményesen, magától értetődő módon hit és tudás egységét, a résztudások egyetemes bölcsességgé formálásának fontosságát. Most érkezünk el oda, hogy nagy presztízsű oxfordi kiadóktól is napvilágot lát egy-egy rebellis kötet, amely cáfolja az előítéleteinket, és felhívja a figyelmet arra, hogy a középkor sok szempontból nem a sötétség, hanem a fény korszaka volt.

A könyvben egyenesen azt állítja, korunk legnagyobb problémája, hogy falat húztunk a hit és a tudomány közé.
A modernitás legmagasabb fala valóban hit és tudás fogalmai között húzódik, de nem álltunk meg itt, a fejlődés jegyében falakat emeltünk a különböző tudásterületek közé is. Ez mára csaknem lehetetlenné teszi az átjárást társadalom- és természettudomány vagy akár az élettudományok területei között. Minden kis tudásvilág izoláltan működik, ennek következménye például, hogy az emberek életét alapvetően befolyásoló algoritmusokat olyan mérnökök fejlesztik, akik soha semmiféle képzést nem kaptak az etika és a morál, a történelem és az erkölcs alapjairól, ahogyan az is, hogy a nyugati orvoslás csak a tünetek kezelésével és nem az okok feltárásával foglalkozik. Ideje lenne, hogy a teljességre törekvő, holisztikus ember- és világkép visszakerüljön az ideáljaink közé. Most ilyesmibe vágjuk a fejszénket a Momén, hiszen kezdetben éppen az egyetemek voltak azok a szellemi műhelyek, ahol a komplex szemléletmód formát és lendületet kapott.

Amikor négy éve felkérték a Mome megújítására, konkrét vállalásokkal indított. Hol tartanak az ígéretek?
Még ha szerénytelennek tűnik is, azt gondolom, a kiinduló állapothoz képest a Mome jutott a legmesszebbre a modellváltó egyetemek közül. Amikor megérkeztem ide, méltatlan fizetéseket, elhanyagolható nemzetközi jelenlétet találtam, komolyan vehető stratégia nélkül. A tradíció és a tehetség végig rendelkezésre állt, nem volt tehát oka, el­fogadható indoka annak, hogy az intézmény a lehetőségei alatt teljesített. Egyet kivéve: az új modellt lehet jól és rosszul is csinálni, a régit viszont csak rosszul lehetett. Mi az új felállásban egy itthon a rendszerváltozás óta példátlan fizetésemeléssel kezdtünk, és széles nemzetközi nyitással folytattuk. Új ösztöndíjakat és új szakokat alapítottunk, világszerte elismert előadókat hoztunk Magyarországra. A kezdeti ígéretek teljesítésén túl útközben is tettünk új vállalásokat: országos programot indítottunk a hátrányos helyzetű tehetségek felkarolására, utánpótlásunk gondozására, ahogy fenntarthatóságban is példát mutatunk, hiszen a hallgatóink a saját kezükkel telepítenek új erdőket Magyarország pontjain. A legfontosabb újítás azonban az, hogy saját agytrösztöt hoztunk létre egy 21. századi mesterterv megalkotására, az egyetem képzési ajánlatának teljes újratervezésére. Nem jó nevű és drága tanácsadókkal dolgoztunk, ahogyan az – a felelősséget áthárítva – manapság a legtöbb intézménynél szokás, nálunk az egyetem közössége maga végezte el a szellemi munkát, hazahívva olyan öregdiákokat is, akik diplomájuk megszerzése óta látták a világot, és sikeresek lettek. Nem kapkodtunk vele. Két év alatt született meg a Jövő egyeteme koncepció, amellyel most alapjaiban újítjuk meg a Momét.

Azaz?
2025-től három iskolába szervezzük a képzésein­ket. Alapképzésben, a klasszikus tanulmányok iskolájában mostantól nem csupán a kreatív mesterségekhez kapcsolódó legfontosabb tudásokat adjuk át, hanem ember- és világképet is kapnak a hallgatók; az ókori filozófiától a csillagászatig, az evolúciótól a nagy technológiai átalakulások megértéséig gondoskodunk majd a műveltségükről, függetlenül attól, ki milyen hivatást választ magának. Mesterképzésben, amit mostantól a jövő iskolájának hívunk, egyesítjük a tanulás és a kutatás-fejlesztés területeit: ebben az iskolában az egyes diszciplínák képviselői nagy társadalmi és ökológiai kihívásokon dolgoznak majd együtt. Végül a professzionális tanulmányok iskolájában azoknak kínálunk izgalmas és kreatív önfejlesztési lehetőségeket, akik karrierjük közben szeretnék továbbképezni magukat.

Mi a véleménye az Európai Bizottság egyetemekkel szembeni szankciójáról?
Morálisan vállalhatatlan, és minden szempontból diszfunkcionális. Egyrészt a bizottság és a kormány politikai vitái miatt az ostor olyan hallgatókon és kutatókon csattan, akiknek a nézeteltérésekhez semmi közük nincs. Közönséges zsarolásra használják őket. Másrészt az intézkedés Európának is a kárára válik. Az egykori lisszaboni stratégia értelmében az EU-nak 2020-ra a világ legversenyképesebb térségévé kellett volna válnia, aminek – ahogyan arról mindennap hallunk – éppen az ellenkezője történt. Amikor a bizottság úgy dönt, hogy ebben a helyzetben egy tudományos és kreatív területeken régóta kiemelkedően teljesítő közösséget, mint a magyar, kizár a közös munkából, azzal magát lövi lábon. Meggyőződésem, hogy a magyar hallgatók és kutatók hiányoznak Európának.

Belépett a Magyar Honvédség tartalékosai közé. Miért döntött így?
Régóta terveztem, végül az orosz–ukrán háború kitörése után léptem be a toborzóiroda ajtaján. Úgy éreztem, a dolognak most már valódi sportértéke van. Az új könyvben bővebben is írok arról, hogy a jól funkcionáló társadalmakban a katonáskodásnak mindig központi szerepe volt, hiszen a hadseregek több ezer éves tudás őrzői, sok olyan készséget kölcsönöznek az embernek, amilyet a mindennapi életben, önmaga fejlesztésében és a kapcsolataiban is tud használni. Az a tény, hogy Európában a második világháború után a katonaság a perifériára szorult, lesajnált, sőt megvetendő szervezetté vált, nem használt a társadalmaknak. Szerintem a figyelemzavaros, értékeiben bizonytalanná váló, fizikai állapotában hanyatló és közösségei tekintetében egyre szegényebb embertömeg számára – mint amilyen a legtöbb nyugati társadalom, beleértve saját magunkat is – a katonaság regenerációs eszközzé tehető, egyéni és közösségi szinten is. 
Az alapkiképzés után kifejezetten nehezen hagytam el a Mária Terézia-laktanyát.

***

Mindenség algoritmus – Feljegyzések a jövőnek címmel érkezik szeptember végén Böszörményi-Nagy Gergely új kötete. Az MCC Press gondozásában megjelenő mű arról szól, miket tart a szerző a modern ember és társadalom előtt álló legfontosabb kihívásoknak, és miben látja az esélyt, hogy felülkerekedjünk rajtuk. Szó esik hit és tudomány, kultúra és technológia, politika és innováció kapcsolatáról, káoszról, rendről, Istenről, tudományról, valláspótlékokról, atomizálódásról, s egyaránt helyet kap benne Darwin és XVI. Benedek pápa, Arisztotelész és a Csillagok között, londoni taxisok és erdélyi sajtkészítők. A szöveget rajzok, kézírásos jegyzetek és különleges, archív fényképfelvételek kísérik.