Michel Houellebecq életrajzi könyve messze a kozmikus horror és a lovecrafti borzalmak mögé nézve rántja le a leplet a modern irodalom talán legmeghatározóbb emberéről.
Nyitókép: Böjtös Gábor
Kozmikus horror. Cthulhu, aki feltámad. A múlt elmúlástól mocskos fátylán át derengő idegen világ, melynek fattyai bosszúszomjasan figyelik az emberiséget, hogy egy óvatlan pillanatban lecsapjanak. Abdul Alhazred, az őrült arab. Egy ifjú, aki a mesés Iranont kereste. Necronomicon... nevek, képek és műfaji áttörések, amik nem léteznének, ha 1890 augusztusában nem születik meg egy amerikai szerző, Howard Philip Lovecraft. Aki nélkül ma az irodalom és az írói közösség is kevesebb lenne.
Michel Houellebecq saját és Stephen King előszavával indítja az egyébként 1991-ben született, de 2005-ben a horroríró szavaival kibővített kötetet, de úgy, hogy a Magvető kiadásában kezünkbe kerülő könyv 134 oldalából nagyjából 20 részben erre megy el. Ami persze nem gond, ha magvas gondolatokat kapunk – és ebben az esetben természetesen pontosan erről van szó.
Ezt is ajánljuk a témában
H. P. Lovecraft munkássága felbecsülhetetlen fontosságú az utókor számára, mely nemcsak kifogyhatatlan táptalajra lelt a szerző műveiben, de kiadványok terén is épít életművére.
Arról, hogy hány modern és akár kortárs szerzőnek jelentett egyértelmű iránymutatást a Rhode Island-i Providence-ben született író munkássága. Arról, hogy mit jelent álmodni és félni. És mindarról, ami ugyan fontos Lovecraft életével kapcsolatban, mégsem tartozik szorosan a témához.
Márpedig H. P. Lovecraft élete nem az a fajta emberi sors, amit irigyelve nézünk. De úgy látszik, hogy ahogy fordítva is igaz, úgy nagyon magasra is csak a legnagyobb mélységből lehet feljutni.
Ez szinte egyből nyilvánvalóvá válik, ahogy áttérünk a Houellebecq írta életrajzra. Először csak Lovecraft fiatalkorát, akkori, levelekből idézett gondolatait ismerjük meg. Depresszióját, ahogy elhagyta fiatalkorát, ami valahol érthető, mert ahogy a könyv is fogalmaz, ki akarná, ki vágyná igazán azt a felnőtt létet, amely a többség számára a törtetésről, előléptetésről, pénzről szól?
Én pedig még kitoldanám azzal, hogy a teljes befásultságról, megkeseredésről és egy olyan alternatív világkép megteremtéséről, amely teljességgel szembemegy az igazi valósággal. Azzal, ami körülöttünk van, mi mégsem foglalkozunk vele.
Ezt is ajánljuk a témában
Pókember itt punk, ott meg egy megfáradt és megzavarodott vénember, a mélyből és az ősidőkből pedig elmondhatatlan szörnyűségek leselkednek ránk.
Houellebecq azt írja, hogy az szeret olvasni és az szereti a filmeket, aki nem szereti az életet. Majd ezt köti össze a fiatal Lovecraft visszavonult, elzárkózó mindennapjaival. És valahol talán igaza van. Főleg, ha az életet ezzel az említett álvalósággal azonosítjuk, ami semmi mást nem kínál, csak számokat, kategorizálást és ítélkezést. Persze előítéletért Lovecraftnak sem kellett a szomszédba mennie, miközben a szerző szerint a pénz mellett a szexualitást és erotikát is mindennél jobban megvetette. Bár King ezzel már a nyitányban vitába száll, hiszen mint írja, maga Cthulhu is egy hatalmas, csápos vagina.
De hogy lett valaki házas, aki ennyire utálja a szexualitást és az életet? A könyv írója szerint Sonia Greene az, aki a kozmikus horror atyját valóban kimozdította egy időre az apátiából, emellett némi értelmet adott életének. Házasságuk így kifejezetten motiválta a vidékhez ragaszkodó szerzőt, aki végül az új élet reményében New Yorkig ment.
Miután azonban Sonia elvesztette az állását és elköltözött, a motivációt itt vette át a kőkemény rasszizmus és életellenesség, amely Lovecraft legnagyobb és legjelentősebb írásainak születését produkálta.
Lovecraft egyszerűen nem illett a nagyvárosi képletbe, amit a társadalom erőszakkal vésett fel a táblára, majd azóta is magoltatja be már iskolás korban, hogy minél kevesebb kívülállót kelljen elviselnie. De a horroríró, a weird irodalom legnagyobb alakja, végig magán hordozta a kívülállókra jellemző bélyeget és megkülönböztetést, így nem is találta a helyét. Protestáns angolszász-imádatának köszönhetően gyülölte és megvetette a különböző rasszokat. Sőt, félt tőlük, majd ezt a félelmet fordította előnyére a történeteiben.
Ezt is ajánljuk a témában
Az amerikai Jonathan Dylan Barker itthon sem ismeretlen szerző, regényeit magyarul is elkapkodják, ráadásul szeptember végén személyesen is találkozhatunk vele, ami apropóul szolgált egy interjúhoz.
Lovecraft megrögzött ateistaként és realistaként, az arisztokrácia biztos pozíciójából nézett le a nagyvárosi közegre és társadalomra. Ez a szemlélet, ez a szemszög köszön vissza a kozmikus horrorban, mely nem kevesebbet hoz el, minthogy a teljes civilizációt a véggel és az elkerülhetetlen elmúlással fenyegeti. Végül azonban Lovecraft az, aki a társadalom kivetettjeként, nélkülözve, nincstelenül múlt el. De amit maga után hagyott, az talán mindennél jelentősebb, mint amit valaha is képzelt saját fontosságáról – hiszen azt gondolta, életműve vele együtt tűnik el.
Michel Houellebecq könyve, az H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel – Stephen King előszavával simán a legjobb könyv, amit idén, valamint az egyik legjobb életrajzi mű, amit valaha is olvastam. Lendületes, olvasmányos, gördülékeny formában helyez az olvasó elé tényeket, levelekből és novellákból vett idézetekkel, egy olyan helyzetet teremtve, amire csak annyit tudunk mondani: „tudtam, csak nem sejtettem”.
Kezdve Lovecraft xenofóbiájától az életellenességéig és depressziójáig, ami meghatározta munkásságát.
H. P. Lovecraft: Szemben a világgal, szemben az élettel
Az biztos, hogy példaértékű műről van szó, példaértékű stílusban, egy példaértékű alkotóról, akinek hatásai, hagyatéka erejének következményei talán még ma is beláthatatlanok. Cthulhu és a többi Mérhetetlen Vén a popkultúra része. Arkham egy sokat emlegetett, központi hely. A Necronomicon szinte már legenda. Hogy ezért Lovecraft már fiatalon adta az életét, egyszerre megrázó és tragikus, de legalább ennyire szimbolikus. Nem érezte otthon, nem érezte komfortosan magát a társadalomban. Együtt tudok érezni vele. Sok szempontból. De elmondhatja, vagyis mi elmondhatjuk, hogy most már nem kell elviselnie a felnőtt lét kötöttségeit.
Helyette a ködfátyolon túlról figyelheti munkája gyümölcsét, ahogy mindazon álmodókat, kik az ő irodalmát – és megfogalmazását, szóvirágait tekintve nyugodtan mondhatjuk, hogy –, szépirodalmát követve róják le tiszteletüket.
Stephen King esetében legalábbis mindenképp, még ha nem is teljes mértékben. Ezúttal ráadásul nemcsak egy új Joe Hill-képregény jelent meg, de egyéb köteteivel is újrázhatunk.
Hogy az új is lehet jó, a jól ismert pedig nem mindig garantálja a minőséget, arra a művészet a legjobb példa.
Nem gond, ha előbb-utóbb elpusztítjuk magunkat, a fontos az, hogy a bürokrácia működjön, a férfi lehessen nő, az ember pedig robot. Kafka vajon milyen novellákat írna ma?
Budapest egykori főpolgármesterének, aki ma már Horvátországban látja a jövőt, egy vaskos kötetben olvashatunk a múltjáról és családfájáról.
Mintha csak Stephen King írta volna meg a Lost folytatását, egy elszigetelt kisvárosba helyezve a cselekményt, ahol bármi megtörténhet.
A Carrie-t a felesége halászta ki a szemetesből, egy évvel később megjelent második regényét azonban már nem kellett és nem kell megmenteni, hiszen vámpír módjára támad fel sokadjára.
Országjárásának következő állomásán szerették volna kérdezni a Tisza-vezért.
A főpolgármester arra kéri az autósokat, inkább tömegközlekedéssel menjenek pénteken.
