Nagyon figyeljünk oda – lassan a magyar városokat is felfalja a globalizáció

A hazám sorsáról mindennap gondolkodó magyarként aggodalommal tölt el, amikor azt tapasztalom, hogy városainkat, közös tereinket, közízlésünket felfalja a globalizáció. Az utóbbi évtizedekben különösen felgyorsult ez a folyamat – miközben az emberek életét nemzetközi márkák és üzletláncok, mindenféle sajátos helyi karaktert nélkülöző hobbik és építészeti stílusok határozzák meg, nem emelkedtek fel sem régi, sem új magyar fenomének. 

A napokban kezembe került James Howard Kunstler újság- és regényíró híres kötete – vagy inkább urbanisztikai, kulturális és ökológiai kiáltványa – a 20. század végi Amerikáról. Nem tudományos mű ez, hanem szenvedélyes vádirat, amely az ember alkotta modern táj szétesettségét és ebből fakadó lelketlenségét vizsgálja. Városkritika, társadalmi tükör és filozofikus esszé metszete ez, amelynek stílusa egyszerre gúnyos és melankolikus. Bár az írás harmincéves is elmúlt, a fenti okokból nekünk, magyaroknak talán most lett igazán időszerű.

Kunstler szerint az Egyesült Államok a 20. század végére elveszítette „helyérzékét” (sense of place). A városok, amelyek korábban természetesen szerveződtek – utcák, terek, piacok, templomok és házak élő szövete formájában –, szétbomlottak a modernitás ipari és motorizációs nyomása alatt. Szerzőnk diagnózisa szerint a mai Amerika nagy része „sehol sem levő helyekből” áll – olyan térségekből, amelyek sem kulturálisan, sem vizuálisan, sem társadalmilag nem kötnek minket semmihez. A városi agglomerációt meghatározó nagyáruházak, az egymásra kísértetiesen hasonlító lakóparkok mind ugyanazt a jelenséget testesítik meg: a hely szellemétől való elszakadást. Kunstler meggyőződése, hogy mindez nem (csak) esztétikai kérdés, hanem civilizációs krízis. A tér, amelyben élünk, sosem közömbös: formálja viselkedésünket és identitásunkat. Ha a köztereink autóutakká, az utcáink parkolókká, a városaink pedig forgalmi csomópontokká redukálódnak, akkor a kultúra kiüresedik. Fontos megállapítás, hogy az identitás nélküli helyek időtállóság tekintetében eleve halálra vannak ítélve: tudat alatt azt üzenik a használóiknak, hogy nem érdemes foglalkozni velük.