Pókember itt punk, ott meg egy megfáradt és megzavarodott vénember, a mélyből és az ősidőkből pedig elmondhatatlan szörnyűségek leselkednek ránk.
Nyitókép: Böjtös Gábor
Bár a jelen kornak is megvan a maga fertője és mérge, amely lassan, de biztosan falja fel az emberek lelkét, a kulturális és technológiai fejlődésnek az a nagy pozitívuma is elvitathatatlan, hogy a gagyi és bóvli tengerében minden témában ki lehet fogni az igazi gyöngyszemeket és ínyencségeket.
Hogy zene, film, könyv, társas- vagy éppen videójáték, esetleg képregény, az mindegy is,
hiszen aki kicsit érdeklődik a művészetek iránt, az megtalálja azt, ami számára izgalmas és érdekes, bármelyik piacon is nézelődik az újdonságok között. Én ezúttal a friss képregényes megjelenések közül szemezgettem, és bizony kifejezetten érdekes kiadványokra leltem, amik mind megérnek egy misét, de legalább egy (vagy több) olvasást!
A Vad Virágok Könyműhely már számos izgalmas kötettel látta el a magyar rajongókat, legyen szó a Hellboyról, a 007-es ügynökről vagy éppen a Koncról, de emellett a Marvel sem maradhat ki a repertoárból, így egy-egy közkedvelt hőssel foglalkozó gyűjteményes kötet éppen úgy fellelhető a kiadó portfóliójában, mint néhány színes füzet, a fiatalabbakat megcélzó történettel. Valahol a kettő között áll
a keményfedeles, védőborítós, 5 füzetnyi történetet tartalmazó Pókpunk,
amely a 138-as Föld kalandjait mutatja be. Igen, ez is egy alternatív világ, a multiverzum része, ahol Hobart Brown a helyi Pókember, egy punk banda tagja, és ahol Vasember helyett Riri, a leány osztja az áldást, Amerika kapitányt a meleg Anarchia kapitány váltja, a legfőbb gonosz pedig a fasiszta elnök, Norman Osborn, miközben V.E.N.O.M. itt csak egy speciális ruha.
Igen, leginkább az izmusok okozzák a fő véleménykülönbséget, ami miatt a két oldal egymásnak esik, és bár Pókpunk már egy gitárral kivégezte legfőbb ellenfelét, úgy tűnik, mégis sok maradt az egykori elnök birodalmából, amelynek gonoszai (például az orosz Kraven) aztán vadászni kezdenek a punk kölykökre.
Mindez egy nagyon stílusosan tálalt történet képében elevenedik meg, az elején kifejezetten erős szövegekkel, itt-ott jó kis zenei utalásokat elrejtve, vagy éppen grafikus módon alkalmazkodva a zenei irányzathoz – Kiképző például mintha csak Glenn Danzig lenne az egykori Misfitsből –, bár azért a végére valahogy inkább butácskává válik az egész, pedig a punk Hulk is mindent megtesz azért, hogy lezúzza a nagykoncert közönségét. Ami számomra kicsit sajnálatos: régen a Pókember és a legtöbb szuperhősös képregény arról szólt, hogy vannak a hősök, akik megvédik az ártatlanokat, velük szemben pedig ott állnak a gonoszok, akik néha azért árnyalva vannak annyival, hogy átérezzük indítékaikat.
Hogy ebben az egészbe ideológiák kerültek, így a náci van megnevezve az egyik oldalon, míg a másikon az anarchista és a komcsi,
nem egyenlőséget téve a szélsőségek közé, hanem idealizálva az egyiket a másikkal szemben,
az szerintem nem szerencsés. Ettől függetlenül ez csak egy alternatív Föld és valóság, lényegében megfér a többi mellett, ideig-óráig szórakoztató is, főleg, ha valaki az ideológia vagy a zenei stílus alapján választ, de nem ez lesz az a történet, aminek köszönhetően Pókember az örökkévalóság részévé válhat.
Fogalmam nem volt, hogy mit várjak a történettől, és úgy összességében egy olyan felütéstől, mely szerint a jövőben járva militáns erők vigyázzák a rendet, a maszkos bűnözők és hősök ideje lejárt, és mint egy általános disztópiában, a lakosok sem tehetnek meg akármit. Ebben a közegben az a furcsa, ha valami nem furcsa, legalábbis egy Pókember-sztori esetén, elvégre a mindenki által kedvelt Pókfej nem annyira az ilyen komor jövőképekről ismert. Itt azonban J. Jonah Jameson, a Hírharsona egykori feje, aki habzó szájjal szidta Pókembert, egy volt templom mélyén prédikál, miközben vén fejjel próbál életet és lelket verni a szintén megöregedett Peter Parkerbe, akire, amint felkerül a hálóruha (bocs!), egyből régi gonosztevők vetik rá magukat.
Ahogy említettem, fogalmam nem volt, mit várjak Kaare Andrews 160 oldalas minisorozatától, az eredetileg Spider-Man: Reign című, 4 füzetes sztoritól, ám ahogy a kiadónál korábban megjelent, majd gyorsan elfogyott, most újra kiadott Harleen – természetesen Harley Quinn karakterének bemutatásával –, úgy a Pókember: Uralom is egy igazi különlegesség. A rajzstílus nekem nagyon nem jött be, az elején ez volt az, ami majdnem eltántorított az olvasástól, azonban a történet olyan új, egyedi vonalat vitt a megszokott Pókember-vonulatba, hogy a végeredmény simán bekerült a kedvenceim közé.
A Fumax igazán nagy dobása azonban a Dark Nights: Metal, amely 248 – a limitált kiadás esetén több – oldalon mutatja be Scott Snyder és Greg Capullo közös művét. Greg Capullo egyébként többek között a Spawn képregény kapcsán lehet ismert, illetve
olyan zenekaroknak készített albumborítót, mint az Iced Earth és a Korn.
A Dark Night: Metal pedig tökéletesen passzol a címéhez, elvégre az előszóban írtak szerint számos régebbi DC-történeti szál kapcsolódik össze a képében, egy olyan végkifejlethez vezetve azokat, melyben a szokásos nagy krízis bontakozik ki, hogy aztán a Föld védelmezői és hősei összefogva, együtt küzdjenek meg a sötét világokban rejlő szörnyűségekkel, melyek kizárólag rémálomszerű kreatúrákat és halált szabadítanak rá világunkra.
Batman először fel sem fogja, mivel áll szemben, sőt egy olyan agytröszt munkálkodik a háttérben, hogy a halandó hősök közül senki nem látja át, mire vállalkozott, mikor beszáll a küzdelembe. A közkedvelt Baglyok Bírósága-sztoriszál is visszaköszön, sőt még más történetek is említésre kerülnek, ahogy egyre jobban merülünk el az őrületben és rémálomban, és bár a kis bejegyzések alapján komoly háttérismeret szükségeltetik a kapcsolódások megértéséhez, a Sötét világok önmagában is érthető és értelmezhető, a korábbi kalandoknak utánaolvasva azonban még jobban kinyílik egy világ, mely sokak számára adott már különböző legendákat. És bizony itt is felbukkannak még olyan ismerősök is, mint például Sandman vagy éppen Constantine.
Természetesen, mint manapság szinte mindennel, úgy a képregényekkel kapcsolatban is megoszlanak a vélemények, de azt gondolom, hogy az igényes szuperhős-történeteknek mindig van helyük a kilencedik művészetben, és a Dark Nights: Metal is ilyen. A hazai kiadás ráadásul a Fumaxhoz illő, megszokottan igényes köntösben kelti életre ezt a különleges kalandot, amelynél már az alap, keményfedeles kiadás is remek, de az időközben elfogyott, limitált, fémesen csillogó felirattal ellátott, védőborítós és bővített változat kínálja a teljes élvezetet.
Így 2024-ben, vagyis a 2020-as években, hála az égnek, már eljutottunk odáig, hogy a nagyobb és komolyabb kiadók is felismerték a képregények értékeit, és nemcsak tucatszám ömlenek a különböző szuperhősös füzetek, de a piac számos résztvevője szinte sportot űz abból, hogy különlegességeket jelentessen meg igényes, keményfedeles formátumban. Elég például a Vad Virágok Konc-sorozatára, a Fumaxnál kiadott Sandman- és Transmetropolitan-sorozatokra gondolni, de ennél még izgalmasabb és változatosabb a teljes kínálat, amibe a magyar történelmi képregények is gond nélkül illeszkednek. És persze a klasszikus horror is, aminek talán
legkiemelkedőbb alakja az az H. P. Lovecraft, akinek nevéhez nemcsak az őrült arab által írt Necronomicon,
de a kozmikus horror műfaja és a weird zsáner is kapcsolható, és akinek talán a legismertebb műve a Cthulhu hívása, amely most a rövidebb Dagonnal együtt jelenhetett meg egy keményfedeles kötetben, képregényként.
A Dagon lényegében csak egy rövid felvezetés, ami egyébként kifejezetten hangulatos és a maga módján látványos is az album-méretű kötetben, mely végül a jól ismert Cthulhu hívását dolgozza fel egészen egyedi módon, itt-ott megváltoztatva és kiegészítve, hogy “jobban illeszkedjen” a képregényes közegbe.
És noha ezen a téren biztos jószándék vezérelte az alkotó, Dave Shephard kezét,
de sajnos a végeredmény kicsit így is felemás lett. Itt-ott helyzetidegen, amit látunk és olvasunk, avagy az eredeti ebben az esetben is jobb, sőt ott a 2005-ös filmfeldolgozás, ami részben a H. P. Lovecraft Historical Society-nek köszönhető, és ami a klasszikus némafilmek stílusában kínál maradandó élményt. Nem kifejezetten rossz a Gabonál megjelent képregényes kötet, a rajongók emellett így is szeretni fogják, de az ismét bebizonyosodott, hogy a bevált recepten, illetve egy kész alkotáson felesleges komolyabban változtatni, elvégre az úgy volt teljes, ahogy eredetileg megálmodták.
Függetlenül attól, hogy nem mindegyikért voltam oda, igényes és érdekes kiadvány mind, ami ezúttal bemutatásra került, és bizony nyugodt szívvel ajánlom a kilencedik művészetet is, mint értékes és színes modern formáját az alkotásnak és történetmesélésnek.
A nagyobb és fontosabb megjelenésekről a jövőben is tervezek beszámolót, de igény szerint (avagy tessék jelezni!) a korábban megjelent, mindenképpen ajánlott, komolyabb és lazább, vagy éppen durvább, már-már felháborodást kiváltó képregényekről is szívesen írok, hátha sikerül olyanokra is felhívni a figyelmet, amik eddig valamiért kimaradtak.
A rajongók állítólag Reeves-t szeretnék látni az új Martin Scorsese-filmben, pedig a John Wickből és saját képregényéből kiindulva a színész inkább életet vesz el, mintsem ad.
Stephen King esetében legalábbis mindenképp, még ha nem is teljes mértékben. Ezúttal ráadásul nemcsak egy új Joe Hill-képregény jelent meg, de egyéb köteteivel is újrázhatunk.
Hogy az új is lehet jó, a jól ismert pedig nem mindig garantálja a minőséget, arra a művészet a legjobb példa.
Bár magyarul szólalnak meg, így bárki megérti mondandójukat, kizárólag nemi erőszakkal és agresszióval képesek maguknak figyelmet szerezni.
A nemrég Budapesten járt zenész életét és gondolatait, érzelemvilágát és múltját feldolgozó képregény már magyarul is olvasható. A komoly terjedelem mögött pedig Nick Cave mély érzelmei bújnak meg.
Toto meg a Marvelnél ugatja az egereket, miközben Óz bármit bekamuzik, hogy megtartsa hatalmát, és bár a macskákat is szeretjük, Alita hazai megjelenése a nagyobb durranás.
Újabb konteó bukkant föl az orosz elnökről.
