Igen, a gazdáknak meg kell tanulniuk alkalmazkodni a környezetváltozáshoz – de ebben az államnak is van felelőssége

Aki gyakorta járt az utóbbi másfél évtizedben a Szerencstől kőhajításnyira lévő Megyaszón és tágabb környékén, látványos fejlődést figyelhetett meg. A gyönyörű zempléni tájban lévő falvak és nagyközségek számos lakója volt vesztese a rendszerváltásnak, és maradt biztos kenyér nélkül. Az előző másfél évtizedben azonban hatalmas infrastrukturális fejlesztéseket támogatott a kormány, s a többnyire mindig is a földből élő vidék prosperitása immár a falvak portáin is látszik, rendezettebb, gyarapodó képet mutat a környék. Ám hiába gyönyörű a Hernád völgyében nyolcszáz éve álló református templom, amelynek toronysüvegét nemrég újították fel, a környék lakóit mostanság nem a táj megejtő szépsége érdekli,  hanem hogy mikor jönnek végre a csapadékos napok, amelyek a megszikkadt földet meglazítják, táplálják. 

Megannyi történetet ismerünk a privatizáció során ebül szerzett vagyonokról, amelyek elkótyavetyélődtek, akárcsak arról, hogy bő három évtizede a kárpótlási jegyekkel visszaadni kívánt föld sokszor nem a kisgazdákhoz, hanem ügyeskedő kupecbandákhoz került. Sárossy Ferencnek, a 77. évében járó nagygazdának, a Harangod-Mag cég tulajdonosának története szép példa arra, miként lehetett jól sáfárkodni. 

Négyezer hektáron zajlik a termelés 

Sárossy Ferenc több mint fél évszázada dolgozik a magyar földdel. Tolcsván főagronómus volt, Mezőkövesden a hajdani Matyó termelőszövetkezetben főkertész, majd elment Megyaszóra agronómusnak. Ekkor már több helyről kapacitálták, hogy legyen téesz-elnök, elvégre kertész- és agrármérnöki diplomája van, és sikerek sora fűződött a nevéhez. Amikor azt kívánták, hogy Németh Miklós, a rendszerváltás előtti utolsó miniszterelnök szülőfalujában vegye át a téeszt, nemet mondott; Megyaszón maga a nyugdíjba vonuló elnök és a tagság kapacitálta őt. „Valamit tudhattam, ha engem akartak, és felülről is támogattak, pedig tisztában voltak azzal, hogy nincs párttagságom. Ráadásul amint megalakult a Magyar Demokrata Fórum, csatlakoztam” – idézi fel. 

Itt érte hát a rendszerváltás, amikor számos munkatársa faggatta: mihez kezdünk már, elnök úr? A kommunistákat utálta mindenki, csak épp azt nem tudták, honnan lesz az új világban kenyér. Sárossy Ferenc azt ajánlotta, maradjanak együtt, a bent lévő földekkel kezdjenek gazdálkodni, de meglehet, az első két évben csak természetben tud fizetni. 

A küzdelmekkel és sok bizonytalansággal induló évek alatt a napi tizenhat órányi munka és a „szükség nagy úr” parancsa abroncsolta még inkább össze a hajdani termelőszövetkezetből verbuválódott csapatot. Volt, aki időközben eladta a földjét az egykori elnöknek, a pénzt pedig visszaforgatták a gazdálkodásba, és megfialt a szorgalommal párosuló, sok évtizedes szakmai rutin: ma több mint négyezer hektáron termelnek. Kormányok jöttek-mentek, a földekből pedig sok parlagon maradt, Sárossy Ferenc életében azonban csak két dolog változott: időközben a jelenlegi kormánypárt híve lett, és egyre nagyobb felelősséget vitt a hátán, hiszen immár több mint 150 embernek ad munkát, közvetve pedig 700 ember megélhetéséről gondoskodik. 

Muszáj váltani 

Amikor Sárossy Ferencet az aszályról faggatom, meglepetésemre nem panaszkodni kezd, hanem azzal büszkélkedik el, hogy hamarosan felavatják az utolsó víztározóját is. „Az elmúlt tizenöt évben 

A most átadandó negyedik víztározóval teljessé válik a rendszerünk. A vizet az őszi-téli hónapokban vételezik a Hernádból, és amikor szükséges, felhasználják gépesített öntözésre” – magyarázza. 

Mint mondja, a mezőgazdászok a nyolcvanas évektől látják a fokozatos éghajlatváltozást. „Akkoriban a lengyelek még tőlünk vették a gabonát, a csemegekukoricát, mert ott nem termett meg, ma a legnagyobb exportőrei. A dél-európaiak mára az észak-afrikai klímát, mi pedig a dél-európait »élvezhetjük«” – mutat rá. Szerinte ehhez adaptálódni kell, s nem sírni; úgy látja, hogy a kormány számos pályázattal, kiemelt figyelemmel segítette a gazdák dolgát. Abban azonban felelőssége van, hogy nem vezette rá a mezőgazdaságból élőket arra, hogy olyasmit vessenek és öntözzenek, ami megél az adott klimatikus körülmények között. 

Szigorúnak hangzanak a szavai, holott van bennük ráció: ahogy jön az aszály, a gazdák sóhajtozni kezdenek és kártérítést követelnek. Az állam pedig végül rendre megsegíti őket. „Ez emberséges, de nem gazdaságos megoldás. Az agrárkormányzatnak – szaktudósok útmutatása alapján – meg kellene mondania, hogy az adott tájegységen mely haszonnövények termesztését támogatja, és melyeket nem, így ha valaki olyasmit vet el az ország csapadékszegény részén, ami nagy vízigényű, akkor nem kell támogatni. 

A kevesebb vízzel is beérő árpát vagy a délebbre fekvő országokból honosított szárazságtűrő növényeket viszont annál érdemesebb termeszteni” – hívja fel a figyelmet. Náluk a kukoricát és a borsót körforgó öntözőgépek locsolják, míg a gyümölcsfák földi cseppentőberendezésekből kapják a vizet. 

A legjobb sonka a világon 

A megyaszói gazda szerint 

S akkor már csak dolgozni kell… 

Munkában nála sincs hiány: mindennap helyt kell állnia, hiszen a növények mellett mangalicát is tartanak, húsüzemük és 2500 tonnás hűtőházuk van. Arra pedig e sorok írója a tanú, hogy a legjobb serrano sonkát is felülmúlja ízében a mangalicasonkájuk. 

Amikor arról faggatom, hogy meddig bírja még erővel a munkát, derűvel felel. „Négy gyerekem van, egy vegyészmérnök lett, egy biológus, ketten pedig a nyomdokaimba léptek. Így ha a Jóisten megsegít, nyolcvanéves koromban átadom a stafétát, én pedig megyek a víztározókra pecázni” – osztja meg terveit. 

A harangodi tájban gyönyörködve, amelyről már II. Rákóczi Ferenc is megírta, hogy „jó bora van”, azon tűnődöm, hogy az „én uram isten! Csak rajta! hadd lám: mire megyünk ketten!” mondás az eredeti jelentésével ellentétesen nyert értelmet itt.

Nyitókép: Shutterstock