„A válság megtanít bennünket az alázatra” – Jelenits Istvánra emlékezünk

Elhunyt Jelenits István piarista szerzetes, tanár, a katolikus egyház legendás, elmúlt évtizedekbeli magyar alakja.

Jelenits tanár úrral 2020 márciusában interjúztunk, rá emlékezünk akkori gondolataival. Maráczi Tamás interjúja. Fotók: Földházi Árpád.

***

„A vihart nem hagyhatjuk ki a számításból, mert hozzátartozik az élethez”, és „a válság megtanít bennünket az alázatra, a fegyelemre és a felelősségtudatra” – mondta Jelenits István 2020-ban lapunknak. A koronavírus-járvány idején a piarista rend doyen pap-tanárát arról kérdeztük, mennyiben változott meg a mindennapi élete, gondolkodása a válság hatására, illetve mennyiben fog szerinte megváltozni a körülöttünk lévő világ természete és az emberek mentalitása.

Mint akkor elmondta, komolyan vette az egészségügyi figyelmeztetéseket. „De nem ijedek meg. Hívő ember vagyok, és az Úristennek is van terve, és emlékeztet, hogy az életünk kockázatokkal jár, nem vagyunk mindennek az ura. A kelleténél jobban nem kell megrémülni. Ha okosan fogadjuk ezeket a dolgokat, akkor kevés veszteséggel meg tudjuk úszni, és ez megtanít bennünket az alázatra, a fegyelemre és a felelősségtudatra.”

Át fog alakulni világunk, ez szinte biztos. Ön szerint jobb vagy rosszabb irányba?

Nem tudom, hogy át fog-e alakulni. Ha komolyan vesszük ezeket a dolgokat, akkor összeszedettségre és fegyelmezettségre szoktatnak bennünket. 

Nem csak azt fogjuk érezni, hogy „Hála Istennek elmúlt, elfelejthetjük”, hanem valamilyen módon tanulunk belőle, a tanulságaival gazdagabbak leszünk. Kockázatok között élünk, nem tehetjük csak azt, amit a pillanat lehetővé tesz, vagy ahová az ingerek vezetnek.

Törvényszerű volt, hogy egy ilyen túlhajtott, globális ipari termelésnél, a természet ilyen szintű, világméretű kizsákmányolásánál vírusmutációk álljanak elő, és bekövetkezzen egy világjárvány?

Én hiszek Istenben, és úgy gondolom, hogy jól alkotta meg a Földet; az embert pedig az elbizakodottságtól, az önteltségtől úgy óvja meg, hogy ilyen jellegű katasztrófahelyzeteket megenged. Nem azért, hogy elpusztítson minket, 

 meg messzebbre tekintő felelősségtudatra.

Sok kereszténynek ilyen helyzetben a Jelenések könyve jut az eszébe, bár azt sokan sokféleképpen magyarázzák. Kell-e ezzel foglalkozni egy ilyen jellegű világméretű jelenség kapcsán?

Viszonylag keveset olvasom a Jelenések könyvét, bár ismerem és forgatom is. Nem gondolom, hogy itt a világvége, vagy erre így kellene gondolnunk; de az is biztos, hogy ez arra emlékeztet, hogy nemcsak esendő és kiszolgáltatott a világ, hanem hogy hitünk szerint ennek a világnak egyszer vége lesz. Nem elpusztul, tönkremegy, hanem vége lesz, befejeződik, és utána megnyílik egy másik világ, amely vár bennünket a földi lét után.

Az egyháznak mi a dolga egy ilyen végletes helyzetben, amikor emberek tömegei halnak meg, vesztik el az állásukat, válnak kilátástalanná? 

Az a dolga, hogy fenntartsa a reményt. Nem gondolnám, hogy okunk volna a reményünket feladni a megpróbáltatások és a nehézségek között. Olyan ez, mintha egy hajóút közben vihar érné az embert – ez nem azt jelenti, hogy el kell pusztulni; hanem hogy a vihar, még ha pusztít is, egyszer elül, és újra napsütés lesz, normális időjárás. 

Ennek részei a megrendülések, a ránk szakadó, váratlan megpróbáltatások – de ezek nem arra valók, hogy feladjuk a reménységet.

A teljes 2020-as interjút itt olvashatják el.