Határok határtalansága

Nyitókép: Scott Olson/Getty Images

„Olvasom, hogy Brüsszelben morognak, mert a magyar kormány esetleg beutazóvízumot adna oroszoknak és fehéroroszoknak, akik mintha szintén emberek volnának, illetve dehogy, az uniós »döntéshozók« szerint inkább férgek, terroristák. Éppen ezért, ha mi, magyarok nagyon felbőszítjük őket, az emberszabású nyugati demokratákat, majd szépen újra bevezetik a határellenőrzést, aztán megnézhetjük magunkat.

Határellenőrzés? A fél életem úgy telt el, hogy nagyképű pofával vizsgálgatták az útlevelemet, kutattak a holmim között, el akarták venni, ami nem az övék volt, mérlegelték, hogy kiengedjenek, illetőleg ha már kiengedtek, és most visszajönnék, vajon mit rejtegetek a holmim között.

Életem első érdemi határátlépésénél (legalábbis erre jól emlékszem) Amerikába szakadt nagynénémhez igyekezett a család, rejtélyes oknál fogva mindannyiunkat kiengedtek, ami akkor tényleg nagy szám volt. És ha már mentünk, ajándékot is illett vinni. Anyám felvette a nagynénémnek szánt népművészeti blúzt, és miután a Magyar Népköztársaságból 1982-ben annyi valutát lehetett legálisan kivinni, hogy abból öt muffint és két gumimatracot vehettünk volna egy hónap alatt, apám szerzett még feketén dollárt, amit ügyesen belegyömöszöltünk a zoknimba. 

Emlékszem, milyen feszülten álltunk Ferihegyen a vámvizsgálatnál, hogy mielőtt felengednek a bécsi gépre, nehogy lebukjunk. Aztán felettébb ideges, lámpalázas vámos vizsgálta meg ügyünket, aki később bevallotta, hogy teljesen kezdő, ma állt először munkába. Ha ezt tudjuk, hozhattunk volna komolyabb ajándékot is – gondoltuk később, és nem azért, mert pénzéhesek voltunk, hanem mert Kelet-Euró­pában (1982-ben mindenesetre ott éltünk) csakis az maradhatott életben, aki gondolt magára, a holnapra és igyekezett elhinni, hogy nem pofozható próbababa, hanem valamiféle emberi teremtmény.

Huszonévesen annyit jártam Erdélybe, hogy amikor leadtam a régi útlevelemet, úgy száz piros pecsét lehetett benne. A román határőr a végén már alig tudta hova ütni a szent jelzést, hogy ismét megérkeztem az ő szép Romániájába (én Erdélybe). Hányszor álltunk hét-nyolc, olykor pedig tíz-tizenkét órát Ártándnál, Gyulánál – ott várakoztam télvíz idején, rekkenő kánikulában, hajnalban, éjszaka, állandóan. Eleinte nem értettem, mi a lópikulát csinálhatnak a román határőrök, hogy nem halad a sor, ismerőseim maliciózusan azt mondták, valószínűleg tíz órán át kávéznak, mások turnusváltásról csacsogtak. Szerintem pedig egyszerűen nem akartak beengedni magyarokat, külföldieket, legalábbis a komcsi vaslogika szerint már a határon szoktatni óhajtottak minket, hogy mi az ábra náluk, odabent.”

***