„Szégyellje magát Orbánisztán, itt csak gyűlölet van, ez nem Ausztria, ez itt a Külső-Balkán!” – Igen? Akkor nézzük a tényeket!

(Nyitókép: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Benko Vivien Cher)

Valahányszor felmerül, hogy politikailag mégoly kevéssé szimpatikus közszereplők életveszélyes sérülése vagy halála felett örvendezni, illetve ilyet kacsintgatva-célozgatva kívánni azért egészen alja dolog, menten érkezik a két sztenderd reakció: egyrészt, hogy „de hiszen ők is ugyanezt csinálják”, másrészt, hogy

Egyébiránt pedig – jegyzik meg rendre ugyanők – szégyellje magát az ország, amiért nemhogy Ausztria, de már (úgymond) Románia szintjét se képes megugrani.

Azaz: magammal szemben kifejezetten nem fogalmazom meg azt az igényt, hogy különb legyek az általam lenézett másiknál, de közben majrézom, ha az általam is alkotott nagy egész nem fejlődik-csiszolódik kellőképp; ártatlan szemekkel indokolom viselkedésemet azzal, hogy precízen követem az általam gyalázatosnak tekintett másikat, majd hangosan háborgok, amiért az általam is alkotott tömeg nem a megfelelő irányba halad.

Először is, egyszer jó lenne tisztázni, mivel szítunk nagyobb valószínűséggel gyűlöletet: azzal-e, ha azt mondjuk, „téged nem hívunk meg a bulinkba, mert más az ízlésed, úgyhogy maradj szépen otthon, kárpótlásul küldünk egy hifi tornyot, hogy megszervezhesd a saját partidat” – vagy azzal-e, ha kihirdetjük, jöjjön a mi bulinkba bátran mindenki,

csöndesen csodálkozva figyeljük, ahogy egyre több résztvevő fordul az oda nem illő meghívottak és a hozzájuk hasonlóan kinéző bulizók ellen.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének afrikai származású bevándorlók és leszármazottaik körében végzett felmérése szerint Ausztriában 2016 és 2022 között 42-ről 64 százalékra emelkedett azok aránya, akik az elmúlt 12 hónapban faji alapú diszkriminációt tapasztaltak, például emiatt nem adtak nekik bérbe lakást vagy nem kaptak meg egy munkát;

A faji alapú zaklatás kivétel nélkül az összes vizsgált országban erősödött; a németeknél és a finneknél már az afrikai bevándorlók több mint fele számolt be arról, hogy a megelőző évben elszenvedője volt ilyennek (összességében a keresztény vallású afrikaiak még egy kicsit nagyobb arányban is tapasztaltak zaklatást, mint a muszlimok).

Miközben egyre több európai városban tartanak óvodások és kisiskolások számára drag queenek mesedélutánt, és miközben Európa kulturális fővárosának gálaestjétől kezdve az Eurovíziós Dalfesztiválig mindenhol csak úgy árad a progresszív LMBT-sokszínűség, épp a napokban adta hírül szintén az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége: „Nő az LMBTIQ-személyekkel szembeni zaklatás és erőszak”. A részletes adatokból kiderül:

a mostani 40 százalékos aránnyal egyetlen helyezéssel állunk Ausztria mögött.

Az igaz, hogy ugyanezen időszak alatt 11-ről 13 százalékra nőtt azon magyarok aránya, akik a megelőző öt évben LMBTI mivoltuk miatt fizikai és/vagy szexuális agressziót szenvedtek el – az uniós átlag azonban 11-ről nem 13, hanem 14 százalékra emelkedett.

az eleve veszélyeztetettebb belga, német, francia vagy román queerek helyzete pedig pláne kedvezőtlenebbé vált. Magyarországon ma már kevesebbeket bántanak az iskolában LMBTIQ-ságuk miatt, mint Ausztriában vagy Franciaországban; ezen a téren egyébként 2019 és 2023 között Európa-szerte mindenütt drasztikus romlás volt tapasztalható,

Meglehetősen gyenge hivatkozási alap tehát a kormányzati politika – már csak azért is, mert nem rémlik, hogy bármiféle szankció érné azt a polgárt, aki nem gyűlöl kellőképp. Ilyen körülmények között az abszolút minimum lenne, hogy az önérzetes polgár leszögezi:

Ehelyett azonban jön a fura érv: miért ne kívánnék rosszat a másiknak, ha például három évvel ezelőtt, egy szürke őszi délutánon, valamikor négy és fél öt között egy általam patkánynak tartott ócska senki is rosszat kívánt valakinek. Hát csodálkozunk, hogy nem épül-szépül kellő ütemben a közbeszéd és maga az ország, ha efféle mércéket sikerül választani?

Emlékszem, amikor Homonnay Gergely meghalt – vele semmiben egyet nem értő jobbos ismerősökkel beszéltük, mennyire megrendítő ez az egész, hogy miközben tömegek rajongtak virtuálisan a macskájáért,

Gyászoltuk a szerencsétlent. Vissza lehet keresni az akkor íródott „vérfideszes” cikkeket is: ilyenkor „a legjobb csendben maradni” – olvashattuk az egyikben, „Isten nyugosztalja!” – látjuk a másikban.

Vagy meg lehet tekinteni a vonatkozó mandineres publicisztikát: Isten irgalmazzon „mindenkinek, aki bárki halálára pezsgőt bont”, „Fényeskedjék az örök világosság Homonnay Gergelynek” – ilyesféle gondolatok fogalmazódtak meg, nem is kevesekben. Aki akarja, tekinthetné akár ezt a vonalat is etalonnak, 

de valamiért rendre sikerül inkább a lehető legmélyebbre süllyedni, és ott valami rossz példát előbányászva óbégatni, hogy „de hiszen a másik oldal sem különb”.

Mintha a magunk számára egy barátságos-szorgos tiroli falu helyett a szlömösödött Alsó-Bukarestet választanánk mércéül, aztán menne a sírás-rívás, hogy jaj, jaj, még mindig nem értük be a tündöklő sógórékat. Ki és hogyan van meggátolva abban, hogy kijelentse:

sőt, adott esetben a valódi és létező jó példákat lesve igyekszem függetleníteni magamat a lehúzó mocsártól?

Különösen, mivel a jelek szerint még csak valamiféle turáni átokról sem beszélhetünk, amely kifejezetten a magyarokat sújtaná, szinte genetikailag késztetve őket a politikai ellenfél legmélyebb megvetésére: bizony még az osztrák balliberális Der Standard kommentszekcióiban is fel-felbukkan Robert Ficóval kapcsolatban a vélekedés, miszerint

De a tekintélyes baloldali Der Spiegel is képes volt először azt a címet adni a merényletről szóló cikkének, hogy „Fico is mérgezte országának közhangulatát” – mialatt az életmentő műtét zajlott, a portál kielemezte, hogy „az áldozat jelentős mértékben hozzájárult a polarizálódáshoz”, hiszen például Zuzana Čaputová is azért nem akart államfő maradni, mert elviselhetetlennek érezte Ficóék hangnemét, de az Ukrajnához fűződő viszony is megrendült, mivel Fico nem akart fegyvereket szállítani a szorongatott Ukrajnának.

– nincs tehát semmi akadálya, hogy aki egy kicsit is ad magára, a körülményekkel való takarózás és a másokra mutogatás helyett önerőből megüssön valamiféle morális szintet.

Aki pedig nem ad magára, azt is az Isten éltesse, csak ha egy mód van rá, legközelebb ne jöjjön azzal, hogy mi itt kollektíve volnánk valamiféle elfuserált Külső-Balkán.

***