Történt ugyanis, hogy derék Juszt László újra azon lamentált, hogy „minek a papoknak milliárdok”, ami önmagában vegyíti a populizmust és a demagógiát, szövege pedig nem más, mint a baloldali keresztényellenes gyűlöletkeltés újabb ékes példája. (Ugyanők nagyon szeretnének békés országban élni, kisimult arccal és párbeszédben, egymást meghallgatva – szeretnének, csak éppen arra képtelenek, hogy ennek a feltételeit saját részükről megteremtsék. Mert vannak azért e nemes elgondolásoknál fontosabb célok is:
utálni az egyházat és mindazokat, akik hozzá tartoznak, mindent megtenni a lejáratásukért, hiteltelenítésükért, földbe döngölésükért.
1950 és 1990 között megismerte már az ország ezt a tempót...)
Juszt kézlegyintéssel elintézi a templomépítést, fikázza a hitoktatást, alázza a klérust. Megteheti, persze, szabad országban élünk, lelke rajta – szó szerint.
Ahogy egy kedves szerzetesnővértől tanultam pár hónapja: ha valaki rosszat mond rólad, arra gondolj, elég baj az neki, mert rajta fogják számon kérni. De amikor a közvélemény folyamatos megdolgozása zajlik (1948 óta töretlenül, sőt, nyilván saját propagandalapjaikban már évtizedekkel korábban elkezdték), és amikor tudatos félrevezetést látunk, akkor érdemes felemelni a hangunkat – ez morális kötelességünk.
Elmagyarázni például, hogy a templom megszentelt tér, s ha valaki nem hisz, még akkor is elfogadhatja azokat a kutatásokat, amelyek egyértelmű összefüggéseket mutatnak ki nemcsak az imagyakorlatok, a liturgiákon való rendszeres részvétel és a mentális egészség, de a vallásgyakorlás formáinak megélése és a fizikai egészség között is:
templomot építeni tehát még vallástalan szemmel is befektetés a jövőbe.
A közösségben élő ember ráadásul erősebb – ez persze kommunista tempót diktáló felebarátaink számára inkább ellenérv.