Rejtély, hogy az egyházellenes kommunista diktatúrához ezer szállal kötődő megmondóemberek miért érzik még mindig úgy, hogy útba kell igazítaniuk az egyházat és annak vezetőit.
„»Erdő Péter semmilyen tiszteletet nem érdemel meg azután, hogy egy pártrendezvényen kompromittálta az egyházát!« – olvasható Juszt László keddi Facebook-bejegyzésében, amelyben azt kifogásolta, hogy a bíboros részt vett a kötcsei pikniken.
Ízlelgessük egy kicsit ezt az információt!”
– szólítja fel Facebook-követőit Juszt, én pedig, ha egy kicsit más megközelítésből is, de megfogadtam a tanácsát: elkezdtem ízlelgetni.
Kapcsolódó vélemény
Erdő Péter mit fog mondani azoknak, akik bár katolikusok, de nem Fidesz hívek?
A nagy ízlelgetés közben az első kérdés, ami azonnal felmerült bennem, hogy az egyházellenes kommunista diktatúrához ezer szállal kötődő megmondóemberek miért érzik még mindig magukban az erőt és bátorságot ahhoz, hogy útba igazítsák az egyházat és annak vezetőit. Miért érzik úgy, hogy bármiféle beleszólásuk lehet abba, hogy egy közösség vezetője – amely közösséghez soha életükben semmi közük nem volt – mikor, kivel és hol találkozhat, miben fejtheti ki véleményét, miben nem.
Aztán két dologra jöttem rá.
Az egyik, hogy a pártállami reflexek, illetve a kommunistákra jellemző felsőbbrendűségi érzés olyan alapbetegségek, amelyekre nincs orvosság, és már nem is lesz soha. Genetikailag kódolva van bennük. Juszt László már örökre ilyen marad, sajnos sosem fog meggyógyulni. Sosem fogja megérteni, hogy nem a nyolcvanas években vagyunk, és az általa kiszolgált rendszer már semmilyen kontrollt nem tud gyakorolni társadalmi csoportok, szervezetek, közösségek, például a katolikus egyház felett sem.
Viszont a dolog másik része talán csak egyszerű félreértés, amelyet érdemes tisztázni. Sokan azt hiszik – valószínűleg Juszt László is – hogy az egyház szelídsége, jámborsága egyet jelent azzal, hogy a katolikus közösség az önsorsrontó bénák gyülekezete.
Az egyház valóban jámbor és szelíd, de nem retardált, mint ahogy azt Juszt kommunistaként elképzeli.
Jámbor, mert annak ellenére, hogy sziklaszilárd, kétezer éve megingathatatlan világnézettel rendelkezik, mindig meghallgatja a másik oldalt, tisztelettel beszél azokkal is, akikkel nem ért egyet. Ezt az attitűdöt nagyon könnyű összekeverni a bénasággal, teszetoszasággal,
Juszt is valószínűleg ebbe a hibába esett.
Pedig a képlet nem annyira bonyolult, sőt, pofonegyszerű: az egyháznak semmi oka nincs arra, hogy azokkal – vagy azok szellemi örököseivel – kvaterkázzon, akik 40 éven keresztül víz alá nyomták a fejét, és minden erejükkel azon voltak, hogy ellehetetlenítsék működését.
Helyette oda mennek, ahol megbecsülést és támogatást kapnak a munkájukhoz.
A szebb napokat is látott Juszt Lászlónak valószínűleg tényleg nem lehet egyszerű feldolgozni, hogy míg a nagyok Kötcsén beszélgetnek, addig neki mindösze a Facebookon való posztolgatás maradt.
De hát az élet néha ilyen; senki nem mondta, hogy könnyű lesz.
Nyitókép: Juszt László Facebook-oldala
„Isten sosem fárad bele a megbocsátásba” – ha csak annyit ér el a Café Francesco, hogy ez a falára írt üzenet bevésődik a szívekbe, már megérte.
Mit jelent a „könnyek adománya”? Miben különbözik a hétköznapi sírástól? Mi haszna van belőle a hívő embernek? Interjúnk Laki Zoltánnal, a Sursum Kiadó vezetőjével.
A rajta élcelődő ellenzéki megmondóembereknek pedig azt üzenjük: nem érdekel minket, mit írnak vagy mondanak.
Vihar egy pohár vízben.
„Példamutató módon kitűnt a buzgóságával.”
Szóval akkor miről szól ez a milliárdos – konzultációnak becézett – baromság?
A Petőfi Irodalmi Múzeum igazán méltón ünnepelte idén a hetvenedik születésnapját: az évforduló alkalmából rendezett háromfelvonásos kiállítássorozat nemrég nyílt záródarabja a magyar irodalom legendás naplóíróit állítja a középpontba.
A portál információi szerint Oroszország kivonulóban van Szíriából, noha a Kreml arról beszél: barátsággal és szeretettel fordulnak az Aszadot megbuktató, győztes lázadókhoz, a tárgyalásaik pedig már folynak velük.
