Szijjártó Péter elárulta, mikor lesz legközelebb közös képe Dzsudzsák Balázzsal (VIDEÓ)
A miniszter azt is elárulta, hol szokott futni mostanában.
Ideje lenne leszámolni végre a hamis analógiákkal.
Van némi déja vu az emberben: Amerika megint elment házalni a demokráciával, és megint rávágták az ajtót. Jó-jó, Afganisztánban húsz évig csak-csak bent tartotta a lábát a küszöbön, amíg bele nem sajdult a nagy szorításba. Akkor aztán kihúzta, de a cipője ott maradt tálibok harmincadjára.
Az úgynevezett „arab tavasznál” legalább nem volt ennyi macera: megbuktatták a mindenféle diktátorokat, akik így meg úgy csalták el a választásokat, hogy hatalomra jussanak, a nép, az istenadta nép meg a felszabadítása után
évekig szabadon választhatott, mármint aközött, hogy a hegyekbe vagy a sivatagba meneküljön a különféle hadurak elől.
A szíreknél éppen most volt a jubileuma az áldásos demokráciaexportnak, bizonyára hálatelt szívvel gondolnak a nagyhatalmakra, különösen az amerikaiakra ők is. Tegyük hozzá, Afganisztánban nagyobb tér és több idő volt olyan, a helyi kultúrával csodás harmóniában lévő dolgok elterjesztésére, mint a női kvóta a parlamentben meg a melegjogok, valahogy mégsem volt túl sokaknak elég fontos ahhoz, hogy esetleg harcoljanak is érte.
Van egy videó a neten, tanulságos: egy lelkes nyugati hölgy mesél rajta afgán hölgyeknek arról, hogy száz évvel ezelőtt egy Henri-Robert-Marcel Duchamp nevű francia művész egy piszoárral megváltoztatta az európai kultúrát, és ez nagyon-nagyon fontos. Az afgán hölgyek pedig meglehetősen kínosan merednek maguk elé: annyiféle módon szabdalja keresztül a nyugati kultúrimperializmus az ő feltehetőleg megszokott világukat – onnan, hogy mi az, hogy valaki csak festeget, odáig, hogy mi az a piszoár, és hogy mindennek mi a búbánat köze van bármiféle művészethez –, hogy valahol meg lehet érteni, ha sokak számára a tálibok ehhez képest a kemény, de kiszámíthatóbb valóságot jelképezik.
De ne kalandozzunk el, lássuk, hogyan lesz a francia piszoárból meg az amerikai (kínai, orosz, satöbbi) imperializmusból magyar probléma!
Hát úgy, kérem szépen, hogy minden ilyen mozgásnál, ahol szárazföldi úton Európa elérhető,
ide fognak jönni azok a szerencsétlenek, akiket az amerikaiak – és persze jó szövetségesként egy kicsit mi is – földönfutóvá tettek, tettünk,
meg persze jókora tömegben azok, akik igyekeznek ráülni erre a hullámra. Mintha lett volna már ilyen...
Tegyük hozzá, amennyit főztünk, annyit meg is ettünk: akik bajtársként szolgáltak a magyar katonákkal, annyi afgánt be is fogadtunk, mindenesetre valószínűleg ennél jelentősen többen próbálnak majd keresztüljutni Magyarországon a következő hónapokban.
És mit ad Isten, mint ilyen helyzetekben általában, újra előjön százfajta kreatív analógia, meg olyan mindenféle narratívamorzsa, amelyek aztán így összeállnak egy tányéron, és ételnek képzelik magukat. Bökdössük meg egy kicsit őket a villával, hogy lássuk, mifélék.
A két fő irányvonal szerint szó szokott esni egyrészt a kontinens munkaerőhiányáról, ami valid érv lenne, csak üti a jóemberkedős másikat, mármint hogy emberbaráti szeretetből kell befogadni a migránsokat, menekülteket – ami persze szintén releváns dolog lehet, ha önkéntesen dönthet erről valaki. Az elsőt rendszerint porrá zúzza a valóság: hogy a 2015-ös hullám migránsai vagy menekültjei közül alig tudtak elhelyezkedni a munkaerőpiacon, hogy tanulni se akarnak,
nem mellesleg jókora részük képzetlenebb, mint a legleszakadtabb zsáktelepüléseink integrációs nehézségekkel küzdő lakói;
egyszóval roppant nehéz elképzelni, milyen hiányszakmákba ugranának be résmentesen az informatika, az egészségügy vagy az oktatás területén.
Elő szokott jönni kontextustól függően, mit jelentene az a pár ezer ember, aki itt maradna, vagy akit ide parancsolnának hozzánk: egyrészt hogy milyen jó, hogy ilyen sokan itt vannak, tanulunk egymás kultúrájából, főként mi az övékből, és alakulunk majd mi magunk, és a többi – másrészt meg viszont ne féljünk tőlük, mert hát milyen kevesen vannak, csepp a tengerben, pikk-pakk beolvadnának, ennéls em ártana kiválasztani valamelyiket a kettőből, ha már.
Aztán itt van az „ötvenhatos magyar menekültek = migránsok” toposz. Ennek lényege, hogy akkoriban a Nyugat is befogadott ennyi és ennyi ezer magyart, ezért kell befogadnunk a migránsokat – ez azért vicces, mert ugyanúgy évekig tartottak rengeteg embert osztrák menekülttáborokban, mielőtt az érintett országok önkéntes kvótái alapján befogadták volna közülük azokat, akikre igényt tartottak, s akik körülbelül instant szereztek is munkát. Pedig
nyelvtudásuk eleinte nem biztos, hogy több volt nekik, mint a mai menekülteknek, ellenben tudták, hogy a piszoár mire való,
az így benne volt a nagy, közös, európai csomagunkban. Akik viszont most jönnek, egészen másfajta csomagot cipelnek magukkal. A 2015-ben érkezett szírek – már az első hullámban, és azok, akik nem csak annak hazudták magukat –, még mindig közelebb álltak hozzánk; tanúsítom, jártam eleget annak idején a Keleti pályaudvarnál: akik nem a földön, hanem a bőröndjükön ültek, csendben társalogtak és elnézést kértek azért, hogy az utcán kell zavaró módon tartózkodniuk, azok voltak a szírek. Akik meg kitépték az adományozó kedvű állampolgár kezéből a zsömlét zacskóstul az aluljáróban fetrengve, meg kimentek üvölteni, hogy Németországba akarnak most azonnal menni, na, azok voltak az afgán-félék. Biztos van mindkét népből mindkét fajta (sőt, konkrétan afgán ismerősöm is van, aki nem ilyen volt, mint utóbbiak), de számomra emlékezetes találkozások voltak ezek.
Még egy apróság az ötvenhatosozáshoz: akkortájt a magyar nép tüntetni, majd harcolni kezdett a szabadságáért, és megindultak az előkészületek – annak belső, társadami támogatottsága mellett – arra, hogy egy demokratikusabb útra lépjen az ország; csak aztán néhány komprádor vezetésével visszajöttek a szovjet megszállók, és folytatódott a diktatúra. Afganisztánban, akárhonnan nézzük, mindez körülbelül fordítva történt; az amerikaiak a demokratikus megszállók, s a tálibok sajátjaik. És azzal, hogy kabuli kinevezettek utasítgatása helyett a helyi törzsfők zsarnokságát segítik elő, már megvan a társadalmi bázisuk is,
nem véletlenül tudták az egy szem Pandzsír-völgyön kívül puskaropogás nélkül megszerezni az országot.
Mindazonáltal lenne egy szerény javaslatom, ha már mindenképpen hazai történelmi analógiákra támaszkodva akarunk beszélni arról, hogy a mai Magyarország lelketlen módon eltaszítja a menekülteket. Mivel ez egészen egyszerűen nem igaz: bebizonyosodott Trianon után, amikor 350 ezer magyar embert fogadott be a megcsonkított ország, és települések verték magukat adósságba, hogy tisztességes lakást adjanak nekik. De bebizonyosodott 1989-ben is, amikor erdélyi, és a kilencvenes években, amikor délvidéki honfitársaink mellett számos román, szerb, horvát és német is úgy döntött, inkább a határ biztonságosabbik oldalára szökik: a zömnek szinte azonnal lett munkája, amire a megélhetésen túl belső igénye volt.
Akik most jönnek, nem ilyenek. Őket máshová várnák majdnem-haza, az ő kulturális csomagjuk másokéhoz hasonló. Olyanokéhoz, akik földrajzilag is közelebb vannak hozzájuk. Országok, mint Pakisztán, ahol szintén testvéreik élnek, a pastuk másik fele. Vagy a hasonlóan rokoni Tadzsikisztán és Üzbegisztán. Iránban is akadnak közülük, muszlim ország, s
az is közelebb esik hozzájuk, mint, teszem azt, Friedrichschain-Kreuzberg kerület Berlinben.
Íme a javaslatom, ha már történelmi analógia: most éppen az említett országoknak van olyan felelősségük, mint Magyarországnak az egykori Magyar Királyság területén élő, hasonló kultúrájú és mentalitású lakosokért.
Afganisztán otthagyása Amerika által, és annak következményeinek elviselése és megoldása nem a mi dolgunk – legalábbis nem úgy, hogy jöjjön csak ide mindenki, majd lesz valahogy. Pont.