A jelen nem létezik, csak a múlt és a jövő

„Közönség nélkül nem létezik színház – mondja Bodrogi Gyula, aki ezért nehezen éli meg, hogy a koronavírus-járvány miatt nem játszhat nézők előtt, de mint mondja, fontos, hogy az ember tevékeny legyen, ezért ha a körülmények lehetővé teszik, továbbra is dolgozik, forgatásokon vesz részt. A Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas színművész az InfoRádiónak adott interjúban a többi között a soha nem múló színház szeretetéről, csodákról és sikerekről, valamint első feleségéről, Törőcsik Mariról is beszélt.

Talán most a legfontosabb: hogy van?

Úgy szoktam mondani, hogy átmenetileg jól. Most dolgoztunk, csináltam az Isten ostorából egy felvételt. Ez egy színházi előadás, Vidnyánszky Attila rendezte, és most ezt a filmváltozatot is ő rendezi. Van egy kis munka, van egy kis lehetőség, ezek a borzalmas karanténok néha-néha így megszakadnak, és az mindig jót tesz, ha az ember tud valamit csinálni, ha tud dolgozni. Nagyon fontos dolog az életben, hogy az ember tevékeny lehessen.

Volt ideje arra, hogy átgondolja, mit szeretne csinálni, mit vállal még?

A színház úgy létezik, ha van színész és van közönség. Ez a kettő együtt játszik egy-egy előadást. Nagyon szeretem a közönséget, nagyon szeretem a kollégákat. Tehát nekem az az életelemem, ha a színházi előadásra készülünk. Ez valahogy már átvette az első helyet az életemben.

...

„Mind nagyon jó színész, de a legkedvesebb köztük mégiscsak egy fiatal színészecske, rendkívül tehetséges fiú. Oly ügyes és otthonos a deszkán, mintha színpadon keletkezett volna.” Ezt mondta a fiatal Bodrogi Gyuláról Füst Milán. Mire gondolhatott?

Ez a mai napig jólesik. Valamilyen előadásban látott, ahol effektív kapcsolatban voltam a közönséggel, ez gyakran előfordult a József Attilában.

Írta ugyancsak Füst Milán, hogy ragyogó komikai tehetségnek bizonyult. Nagyon sokáig talán komikusként tartották önt számon Magyarországon. Mikor volt a fordulópont?

Nem tudom. Olyan effektív komikus soha nem voltam, csak sok olyan darabban játszottam, ahol a közönség nevetéssel, tapssal jutalmazott egy-egy jelenetet. Alkalmam volt arra, hogy a közönség nevessen. A tréfa nagyon kényes dolog színpadon.

Ön a tréfát is komolyan veszi?

A színész számára nincs műfaj, a színész számára szerep van és közönség van. Műfaj a közönség számára van, mert a közönség mondhatja azt, hogy szeretnék ma nevetni vagy hogy szeretnék ma valami szép komolyat látni vagy valami nagyon értelmes, izgalmas dolgot. A közönség válogathat. A színésznek jól kell játszani a darabot, és ha jól játssza a vígjátékot, akkor nevetnek, ha jól játssza a tragédiát, akkor izgulnak és félnek és drukkolnak.

Mely előadásokra emlékszik vissza a legszívesebben?

Ilyet én nem tudok mondani. Talán ez a szerencsés természetem, hogy mindegyikben, amit játszottam, megtaláltam azokat a pontokat, amelyek miatt az nagyon a szívemhez nőtt. Az egész szakma nagyon a szívemhez nőtt.

Volt példaképe?

Akiket nagyon nagynak tartottam mindig, sokan vannak, de hogy példakép? Inkább nagyon szeretett színészeim vannak, nagyon szeretett pályatársaim vannak, de mindegyik olyan egyéniség volt, szinte azt mondom, hogy utánozhatatlan.

Vannak még ilyen nagy formátumú színészek Magyarországon?

Szerintem vannak, csak most kicsit lement a fény a sok sorozat miatt. Azelőtt egy-egy színész játékának a híre elment, és elutaztak érte az emberek. Most a televízió, meg a sorozatok egy picikét föllazították a helyzetet.

...

Ön hisz a csodákban?

Istenben lehet hinni, de így a csodában, nem tudom, hogy lehet-e egyáltalán hinni.

Azt csodának tartja, hogy a második világháború alatt vagy az ’56-os forradalom alatt nem esett bántódása?

Lehet, hogy van őrangyalom. Még személyesen nem találkoztam vele, de úgy érzem, hogy van. Ha körülnézünk a világban, és látjuk, hogy az emberek ilyenek, meg olyanok, meg amolyanok, akkor valahol csak fölmerül az emberben, hogy nem lehet ez a világ teteje, ennél kell valami jobb is legyen, kell valami több is legyen. Én Istennek nevezem, de mindenkinek a saját dolga, hogy miben hisz.

Tudvalevő, hogy jó kapcsolatot ápol első feleségével, Törőcsik Marival, akivel kilenc évig voltak egymás házastársai. Sosem irigykedtek egymás sikereire?

Ez nekünk egy nagyon jó tulajdonságunk. A mai napig is, ha egy picikét jobban van, már örülök. Ha egy filmes sikere volt, már örültem. Ő már elismert színésznő volt, amikor én még főiskolás voltam.

Milyen gyakran hívja fel őt telefonon?

Nincs ilyen határozott beosztás. Amikor úgy jön ki a lépés, akkor fölhívom, például ha nagyon nagy az időváltozás, mert tudom, hogy azt elég nehezen viseli.

Hogy van most Törőcsik Mari?

Legutóbb elég jól volt a hangjából ítélve. A nap 24 órájában mindig valaki vigyáz rá, de most mintha egy kicsikét javult volna. Érződik a beszédén, a fogalmazásán, a lendületen, ha jobban van.

...

Olyanra szokott gondolni, hogy mi lett volna, ha ez vagy az másként történik?

Nem, mert a színház egy olyan szerkezet, ahol nincs volna. A színházban egészen a kezdéstől az előadás végéig van, és ha vége az előadásnak, akkor az elmúlt. Ott már nincs olyan, hogy mi lett volna.

Akkor a jelenben él inkább?

Elárulom, hogy jelen nincs, mert amikor azt mondom, hogy jel, a j betű már a múlt, úgyhogy csak múlt van, meg jövő. A múlt egyre gyarapszik, a jövő meg, az én koromban már mondhatom, egyre szűkül.

Mi a magyar színjátszás jövője?

Az, hogy a színészek játszanak a színpadon és a közönség ül a nézőtéren. A filmesek megcsinálják a filmet, és a nézők nézik a moziban. Olyan, mint a vendéglő, megcsinálja az ételt, az emberek megeszik, és ha azt mondják hazafelé menet, hogy te, ide máskor is eljövünk, az egy jó étterem és egy jó étel volt.”