Tízmilliós nézettségtől egy kenyai árvaházig – Nagy Brigitta énekesnő a Mandinernek

Mesélj egy kicsit magadról, a családodról. Hogyan teltek a gyermekéveid?

Hajdúböszörményből származom eredetileg, onnan költöztem fel Budapestre. Öt lány testvérem van. Ilyenkor mindenki megrémül, hogy „te jó ég, hat lány? Szegény apukád!" – szokták mondani. „Szegény anyukám" – mondom én! (nevet) Mindenesetre nagyon szerettem, hogy ennyien voltunk. Mindig tele volt élettel a ház. Történetmesélések, játékok, nagy nevetések, veszekedések, ki milyen ruhát vesz fel reggelente – „aki kapja, marja” alapon.

amit akkor nem mindig éltünk meg jól. De úgy érzem, sok mindenre megtanított minket. Mindent összevetve imádtam a gyermekkoromat. Jó azt érezni, ha hátradőlök, a családom elkap. Persze, mint minden családban, nálunk is voltak nehezebb időszakok, de visszatekintve nagyon boldog gyermekkorom volt, és semmiért nem cserélném el. Egy puszta mellett laktunk, reggeltől estig kint játszottunk a szántóföldeken. Nagyon eleven, rossz gyerekek voltunk, minden butaságra nyitottnak mutatkoztunk (nevet). Fiúnak vártak egyébként, úgyhogy rengeteg fiús dolgot is csináltam. Például sokáig fociztam, folyton a fákon lógtam, és fiús ruhákban jártam, amiért aztán a nővéreim cikiztek is rendesen.  

Aztán felköltöztél Budapestre. 

Igen. Ezzel kapcsolatban három kép ugrik be. Az egyik, amikor megtudtam, hogy felvettek a Kőbányai Zenei Stúdióba, az ágyon ugráltam örömömben. A következő, hogy édesanyám megsirat, a harmadik pedig, amikor leszálltam a Nyugati pályaudvaron a bőröndjeimmel, és a hajamba kapott a szél, akkor úgy éreztem magam, mint egy filmben. (nevet) Egyébként egy érzelmi hullámvasút volt az első évem. Pár hónap után a zeneiskola lépcsőjén ülve sírva hívtam fel édesanyámat, hogy haza akarok költözni, és nekem ez elég is volt. De javarészt jobb lábbal keltem, és nagy lendülettel indultam a napoknak. Szóval elég szélsőséges érzelmi állapotok között egyensúlyoztam.

Hogyan jutottál el a „Nagi” projektig? Egyáltalán mit jelent a név?

A név maga onnan jött, hogy amikor egy óceánjáró hajón énekeltem még a kőbányai évek alatt, akkor a külföldiek „Naginak" ejtették a nevem. Ez megtetszett, és három éve művésznévként használom. 

Volt egy nagy áttörés a karrieredben? Hogyan jutottál el a Kőbányai Zenei Stúdióból a több tízmilliós közösségi médiás megtekintés számig?

Nálam ez nem így működött. A kőbányai évek alatt nem igazán tudtam nemet mondani zenekari felkérésekre, így számos zenei formációban vettem részt. Ennek köszönhetően szépen lassan rájöttem, hogy melyik az a zsáner, melyik az a közeg, amelyben én énekelni szeretnék. Tehát ez egy fejlődési folyamat volt. A közösségi médiában elért siker mögött pedig nem áll semmilyen kimunkált marketingstratégia. Feltöltöttünk egy videót, az emberek pedig megnézték, megosztották a dalokat. Igazat megvallva, rám eleinte nem volt jó hatással, hogy ennyien megnézték a videóimat. Görcsössé váltam, folyamatos megfelelési kényszerem volt a közönség felé. Minden áron azt akartam, hogy szeressék, amit csinálok. Legalább fél évembe telt, mire ezen túltettem magam, és most már könnyedén elfogadom, ha valakinek nem tetszik a zeném. 

A közösségi médiában elért sikerek átkonvertálhatóak az élő koncertezésre?

Nem teljesen. Én úgy látom,

A közösségi média kicsit úgy működik, hogy megnéznek, érdekesnek találnak, de ugyanilyen gyorsan el is felejtenek. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne ismertségre szert tenni. Van átjárás a koncertezés és a Youtube-zenélés között, de nem evidens, hogy ha a közösségi médiában sokan látnak, akkor a koncertjeiden is sokan lesznek, és fordítva. 

Szerepeltél „A Dal 2020” című műsorban.

Igen, a középdöntőig jutottam. A tévében való éneklés megint egy teljesen másik műfaj. Nincs időd bemelegedni. Fel kell menned a színpadra, van három perced, akkor kell csúcsteljesítményt nyújtani, és már vége is. Én izgulós típus vagyok, úgyhogy nekem még szoknom kell ezt a közeget. 

Hogyan viseled a koronavírust?

Érdekes megélni ezt az apokalipszis-hangulatot. Zenészként engem különösen kellemetlenül érint, de azért remélem, hogy lassan újraindul az élet. Ami szép volt, és nagyon jólesett a vírus alatt az az, hogy nagyon sokan felhívtak és megkérdezték, hogy vagyok, hogyan tudom átvészelni ezt az időszakot. Rengeteg segítőkész ember volt, akik munkát ajánlottak, és még sok mást.

Ami azt illeti, kicsit szomorkásnak tűnsz.

Csak megkomolyodtam! (nevet) Ez egy új időszak, sok minden kavarog bennem, és sok minden áll előttem.

Mi az új út? 

Rengeteget változtam az elmúlt egy évben. Igazából a nehézségek ellenére tele vagyok ötletekkel, az időm nagyrészét háttérmunkálatokkal töltöm. A húgommal, Bettivel leszerződtünk a TomTom Kiadóhoz, ahol legalább heti egy alkalommal bent vagyunk és stúdiózunk, saját dalokat írunk. Most vagyunk túl egy klipforgatáson, amit én is rendeztem, tehát ezek új kihívások. A zenén kívül pedig elkezdtem egy OKJ-t, fogorvosi asszisztensnek tanulok, és a KRESZ-t is megcsinálom. Ami késik, nem múlik. 

Ez a vírus talán sokaknak jó volt arra, hogy picit lelassítsunk, végiggondoljuk a dolgainkat. Te is újraértékelted az életed?

Amikor feljöttem Pestre, mindent feltettem a zenére nem igazán gondolkoztam B-terven. Az újragondolás abban merül ki, hogy több lábon kell állnom. Ugyanakkor ez nem egy könnyű feladat, hiszen ha tényleg jól akarsz zenélni, ahhoz naponta órákat kell foglalkozni vele.

Ezért van az, hogy ha elmegyek egy állásinterjúra, akkor az az érzése az embernek, mintha húznák a fogát. Mert ha nekem nyolc-tíz órát kell dolgoznom valahol, egész egyszerűen nem jut  időm a zenére. Az én agyam már az állásinterjún is azon pörög, hogy te jó ég, de akkor mikor fogok stúdiózni, klipet forgatni, dalokat írni? Szóval meglátjuk mi lesz, merre halad a világ. Egyébként a terveim között szerepel, hogy elmegyek zeneterápiát hallgatni valamelyik egyetemre, és elvégzek még néhány OKJ-s képzést is. Jó tapasztalat, és nem árt, ha mást is tanul az ember. 

De azért a rajongókat nyugtasd meg... Fogsz még énekelni? 

Persze, ez nem kérdés. Épp azt mondom, hogy most is szinte minden időmet a zenének szentelem. Most egy ismerősömnek hála a zene jogi, marketing vonatkozású területeivel is elkezdtem foglalkozni. E tekintetben eddig nagyon átgondolatlan voltam, mert a zene ezen területei egyáltalán nem érdekeltek. Én eddig csak feltöltöttem a videómat, és kész. Holott rengeteg mindenre kellene figyelni, ami a profizmushoz hozzá tartozik, és mindez most elkezdett érdekelni. 

Profizmus ide, vagy oda, több tízmilliós megtekintések vannak a videóidon a különböző közösségi média felületeken. 

Kezdők szerencséje.

Vagy a tehetség átüt. 

Őszinte leszek, én nem szeretnék életem végéig a színpadon állni. Sosem hagynám ott teljesen a zenét, mert ez tesz boldoggá, de egy idő után szeretnék a háttérből dolgozni. Még az is lehet, hogy tanítanék.

Hol hallhatunk mostanában énekelni? 

Főleg magánrendezvényeken lépek fel augusztusban húgommal, Bettivel, valamint a YouTube-csatornámat igyekszem rendszeres tartalmakkal bővíteni. 

Tavaly Kenyában önkénteskedtél. Mi sarkalt arra, hogy kiutazz? 

Egyfelől régi vágyam volt Afrika. Mindig is érdekelt, jókora kalandvágy munkált bennem. Másrészt, a tény, hogy azt taníthatom a gyermekeknek, ami az életem, vagyis zenét, épp elég motivációt jelentett a számomra.

Tehát akkor gyermekeket tanítottál odakint?

Igen, a Taiti Alapítványon keresztül kerültem ki, és a Saint Joseph's Árvaházban töltöttem egy hónapot, ahol gyermekeknek tartottunk zenés foglalkozásokat egy jó barátommal. Vittem magammal egy külső hangszórót és mindenféle elektronikai kütyüt, stúdió eszközöket. Imádták, hogy mikrofonban énekelhetnek, és visszahallhatják magukat a hangfalban. Vittem egy looper-pedált is, amivel kapásból olyan szólamokat építettek egymásra hallásból, hogy csak néztem. Szóval ez mind teljesen új volt nekik, nagyon élvezték szerencsére. Rengeteget táncoltunk, játszottunk, sétáltunk és esténként filmeztünk. De erről a témáról napokat tudnék mesélni, felejthetetlen emlékek. 

Csak bátran. 

A legérdekesebb az volt, hogy tulajdonképpen a helyiek életét éltük odakint. Ott volt például a vízkérdés. Amikor megérkeztünk, pont egy kéthetes csőtöréssel találtuk magunkat szemben, így nem volt vizünk. Egyébként a csapból homokos víz folyik. Két hétig tehát, amíg a vezetéket meg nem szerelték,

Be kellett osztani, hogy mennyi víz megy tisztálkodásra, mennyit használunk, és mivel húzzuk le az illemhelyiséget. A helyiek ételeit ettük, ami hát nem hasonlít az európai kosztra. Az apácák egyszer sült krumplit készítettek nekünk. Na, akkor az ágyon ugráltunk örömünkben.

Hogyan képzeljük el az életet egy kenyai árvaházban?

Az alapítvány mindent megtesz a gyerekekért, de európai szemmel sokszor elképesztő körülményekkel találkozik az ember. A fiúk és a lányok elszeparálva alszanak egymástól, emeletes ágyakon, és mindenkinek egy takaró jut. Rengeteg a pici és kevés az ott dolgozó. Képtelenség mindenkire figyelni. Az élet neveli a gyermekeket. Nyolc éves árvák sokszor anyaként viselkednek: tisztába teszik, etetik, viszik a kisebb gyereket. Ami nagyon megviselt, hogy volt két kisbaba, akik betegek voltak, mikor ott voltam. Nem sokkal a hazajövetelem után pedig elhunytak.

Mi döbbentett meg a leginkább?

Érezhető volt a levegőben, ha valaki szeretett a bőrszínem miatt, vagy ha valaki nem. A fehér bőrszín számukra egyenlő a gazdagsággal, ami a történelem miatt valahol érthető is, csak én ezt nem éltem meg annyira jól.

Sokan számolnak be arról, hogy a világ egy ilyen szegletében eltöltött idő, bizony alaposan átformálja a világlátásukat. 

Nagyon sok élménnyel gazdagodtam, de nem szeretnék patetikus konklúziók levonásába bocsátkozni. Az egész út azt erősítette meg bennem, amit eddig is tudtam. Az ember gyorsan alkalmazkodik bármilyen élethelyzethez.

Amikor kint voltam, három nap alatt megszoktam, hogy bizony nem olyanok a higiéniai körülmények, mint idehaza. Amikor hazaértem, szintén három napig ment csoda számba, hogy újra tiszta vízzel mosok arcot. És félreértés ne essék, nem arról van szó, hogy én ezért ne lennék hálás, vagy ne becsülném meg, azt ami itt van. Csupán arra szeretnék kilyukadni, hogy az az élet színvonal, amiben élünk, az nem evidens, és soha nem volt számomra magától értetődő.