Háttal Európának – jelentett Magyarországról az Oktatói Hálózat

Háttal Európának címmel adott ki dokumentumot a napokban az Oktatói Hálózat nevű szervezet. A dokumentum bevezetőjében úgy fogalmaznak, „a jelentést független magyar értelmiségiek állították össze, hogy tájékoztassák a hazai és a nemzetközi közvéleményt, valamint az európai intézményeket arról, milyen súlyos károkat okozott Magyarországon a 2010 óta regnáló Orbán‐rendszer az oktatás, a tudomány, a kultúra és a média területén”.

Indoklásuk szerint azért állították ezt össze, mert az Orbán‐kormányok nemcsak a jogállamiság és a politikai, szociális jogok tekintetében, hanem kulturális területeken is szisztematikusan szembemennek az Európai Unió alapelveivel, értékeivel és normáival.

Szerintük hazánkban sérül az emberi méltóság védelme, a széleskörű hozzáférés biztosítása az oktatáshoz és a kultúrához, a társadalmi mobilitás feltételeinek megteremtése, a hátrányos társadalmi csoportok integrációja, a kulturális sokszínűség, a tudományos és művészi autonómia, a kulturális örökség védelme, a kiegyensúlyozott tájékozódáshoz fűződő jog, illetve a szakpolitikákban olyan demokratikus normák, mint a társadalmi párbeszéd biztosítása, az átláthatóság és a szubszidiaritás.

A dokumentum szerint a magyarországi PISA felmérések 2010 után az oktatási rendszer eredményességének jelentős romlását diagnosztizálták. Azt írják, „a magyar 15 éves diákok szövegértési és természettudományos eszköztudása drámai, az EU-tagországok között a legnagyobb mértékben romlott, matematikai kompetenciáik pedig megrekedtek a 2012‐ben mért nagy teljesítményromlás szintjén.”

A Mandiner által megkérdezett oktatási szakember, Setényi János szerint azonban korántsem ennyire tragikus a helyzet.

Az Oktatói Hálózat kiadványáról Szánthó Miklós, az Alapjogokért Központ igazgatója kifejtette: „Az Oktatói Hálózat »jelentésével« nem is az a legfőbb probléma, hogy ideológiavezérelt zagyvaságokkal és tartalmi ellentmondásokkal terhelt, hanem hogy éppen a dokumentum rejti magában önmaga cáfolatát. Az OH szerint ugyanis a jobboldali kommunikáció »rendszeresen világméretű összeesküvésről” beszél, miközben ők és partnerszervezeteik annak a nyílt társadalom eszmerendszeréhez kapcsolódó networknek a részesei, mely állítólag nem létezik. A 2012-ben alakult OH a 2011-ben a »kormány antidemokratikus politikája ellen« létrejött, erősen liberális Hallgatói Hálózat »párja«, tagjai között a korábbi szociálliberális kormányok és a jelenlegi ellenzék képviselőivel, hangadó balos értelmiségiekkel és művészekkel”. Elmondása szerint a szóban forgó jelentést kiadó Humán Platform a Haha és az OH közös ernyő- és partnerszervezete, melyet évek óta finanszíroz a Norvég Civil Alap és az Open Society Institute, szerzői között pedig igen felülreprezentáltak a CEU oktatói. Szánthó szerint „szürreális, hogy az iromány brüsszeli bemutatóján – melyet a DK, a Momentum és az MSZP politikusaival közösen tartottak – az a Roza Thun EP-képviselő »poénkodott« azzal, hogy »őt is Soros fizeti«, aki az Open Society Policy Institute számára készült »megbízható szövetségesek« listáján is szerepel. Tehát lehet, hogy az »összeesküvés-elméletek« sokszor légből kapottak – összeesküvés-gyakorlatok már annál inkább vannak”. 

Az Alapjogokért Központ vezetője szerint a „Háttal Európának” című dokumentum egyáltalán nem ad objektív képet tárgyalt témáiról. Kifejtette: „Alcímével ellentétben nem a »kultúra, az oktatás, a tudomány és a média leépítése« zajlik Magyarországon, hanem sokkal inkább az ezen társadalmi alrendszerekben a kommunizmus alatt kiépült baloldali és a rendszerváltást követően liberálissá »átalakult« intellektuális kontroll és szellemi befolyás leépítése. Bár formálisan azt kritizálják, hogy hazánkban sérülnek az »európai értékek, a kulturális sokszínűség vagy a kiegyensúlyozott tájékozódáshoz való jog«, a jelentésből pontosan kitűnik, hogy ezen fogalmak alatt a »független magyar értelmiségi« szerzők saját liberális világfelfogásukat értik. Így bizonyos szempontból érthető frusztráltságuk, hiszen ez a balliberális, progresszív narratíva már egyáltalán nem tud kizárólagosan érvényesülni a kultúra vagy a köznevelés területén – ellentétben a 2010-et megelőző időszakkal és a kortárs európai fősodorral. Jól jellemzi, hogy a semlegesnek és »mértékadónak« beállított fogalmak alatt igazából saját, korántsem toleráns felfogásukat értik, hogy kifejezett negatívumnak állítják be az egyházak oktatásban betöltött szerepét, vagy azt, hogy a magyar kormány politikájában kulcsszerepet játszik a nemzeti összetartozás és a határokon átnyúló nemzetegyesítés. Ráadásul a politikai korrektség bajnokai beszélnek »nyelvi megszállásról« és háborodnak fel, ha más az övéjüktől eltérő, »saját emlékezetpolitikát« igyekszik kialakítani. A szakmaiság leple alatt totális politizálást megvalósító »szakemberek« kárhoztatják, hogy »a kultúrát politikai célok« érdekében használják, de azt is, hogy a köznevelési tananyagba »konzervatív tartalmak« kerülnek”. 

Szánthó szerint mindezen felül a jelentés szerzői érzékelhetően nem tudják eldönteni, melyik ujjukba harapjanak, ezért a kritikák elég ellentmondásosak: egyszer a „túlzott központosítás” a gond, máskor az, hogy a bevett egyházak „kulcsszerephez jutásával kiszervezik a kulturális közfeladatokat”. Egyszer azt írják, hogy túl kevés forrás jut kultúrára és elsorvadnak a művészeti intézmények, máskor azt, hogy a kormányzat túl sok új intézményt alapított és az egyházi szervezeteket kiemelt támogatásban részesíti. Úgy látja: a „kritikus értelmiséghez” társított legrosszabb sztereotípiákat erősíti a dokumentum, amikor arról ír, hogy a „propaganda a társadalmi hierarchia alsó fokain álló csoportok lojalitását hivatott biztosítani”, miközben a gazdaság- és társadalompolitika „a nemzeti középosztály érdekeire koncentrál” – „magyarán a nép hülye, a többieket meg megveszik”.

Az Alapjogokért Központ vezetője hozzáteszi: „Mindazonáltal a jelentés, de legfőképpen annak körítése, prezentálása és kommunikálása rámutat a nyílt társadalom kiforrott hálózatának profi eszközrendszerére. A körkörös egymásra történő hivatkozások láncolata; a szakmai, független értelmiségi szerep látszatának legitimáló ereje; a szépen csengő, neutrálisnak és egyetemlegesen elfogadottnak beállított fogalmak liberális célokból történő indoktrinálása mind ezen eszközpark kommunikációs fegyverei. A legálságosabb és legálszentebb mindazonáltal az, hogy a magukat »civilnek« hazudók megkülönböztetik magukat „a politikától”, miközben maguk is azt művelik. Mindezt annak érdekében, hogy saját álláspontjukat népszerűvé tegyék, hogy el tudják tagadni: nem jogállamiság-, hanem demokráciavitáról van igazából szó. Azaz arról, hogy kultúr- vagy oktatáspolitika kapcsán is kizárólag a liberális demokrácia mérvadó, vagy létezhet a demokráciának egy illiberális, keresztyén vagy konzervatív alternatívája is?”