„Amid van, azt oszd meg!” – Gui Angéla a Mandinernek

Honnan jött az ötlet, hogy összeköti a véradást, a jótékonysági futást és a határon túli magyarság támogatását?

Nem ez az első ilyen akció, amit szervezek. Az első hosszabb adománygyűjtő futás a dévai árvákért volt 2015-ben, akkor Dévától futottunk el Budapestig. Aztán futottunk 700 kilométert, hogy felhívjuk a figyelmet a klímaváltozásra, majd körbefutottuk Magyarországot egy egészségfejlesztő kampány keretében. Ezeket az akciókat még állami keretek között szerveztem a a  Nemzeti Egészségfejlesztési Intézet kommunikációs vezetőjeként. Tavaly aztán teljesen véletlenül Kárpátalján jártam  a nagydobronyi Irgalmas Samaritánus Református Gyermekotthonban, és amikor beléptem oda, már rögtön tudtam, hogy ide még vissza fogok jönni, méghozzá futva. Meg is szerveztem egy ötszáz kilométeres futást, Budapesten rajtoltunk, elfutottunk a gyermekotthonig majd elfutottunk a Vereckei-hágóig. Tulajdonképpen a tavalyi célba érkezéskor fogalmazódott meg bennem az idei, ráti futásnak az ötlete. Hamarosan el is mentem a ráti gyermekotthonba, ahol kiderült, hogy ott nemrégiben felépült egy rehabilitációs központ, álltak a falai, de a hiányzott a gyógyító munka elindításához szükséges pénz. Adott volt tehát a cél, annyi pénzt kellett összegyűjtenünk, hogy meg tudjon nyílni a Szent Mihály Rehabilitációs Központ. Nem volt kis vállalás.

És honnan jött a szlogen, az „egy vérből vagyunk”?

Az egyik futószámom, az Ismerős Arcok Nélküled című számának a refrénje hangzik úgy, hogy „egy vérből valók vagyunk”. Nagyon szeretek erre a számra futni, sok minden benne van az életemből, amelynek első 26 évét a Partiumban éltem .A szlogen adta, hogy a nemzeti összetartozás napján rajtoljunk, szó szerinti jelentése pedig hozott magával egy másik szép ügyet a véradást. Hiszen vér csak vérrel pótolható.

Tehát a szlogen hamarabb volt, mint a véradás ötlete?

Igen.

Több olyan karitatív akciót is szervezett már, amikkel határon túli magyarokat támogatott, az interjú előtt pedig említette, hogy Erdélyből származik. Az adománygyűjtései során központi elem, hogy határon túli magyarokat támogasson?

A legelső futásom után, amikor a dévaiaknak gyűjtöttünk, kaptam olyan kritikát , hogy miért nem magyarországi gyerekotthonokon segítek „Magyarországon is sok gyermekotthon működik szegénységben, miért nem azokért szerveznek gyűjtést” – mondogatták. Ezekkel a kritikákkal én nem tudtam mit kezdeni, ma már tudom, nem is kell. Azóta egyébként több karitatív futást szerveztem magyarországi gyermekotthonokért is, volt olyan, hogy 29 órát futottunk egyiktől a másikig és felejthetetlen élménydús napokat szereztünk ezeknek a gyermekeknek is. A mostani futás során pedig Magyarország területén négy napon keresztül végig vért gyűjtöttünk, véradó napokat szerveztünk Budapesten, Szolnokon, Debrecenben, Nyíregyházán. A kommunikációnk főleg arra épült, hogy aki teheti az nyáron is adjon vért.

Ez így is fog maradni, mindig valamilyen elszakított nemzetrészig fogja szervezni a futásait?

Igen, már a következő is összeállt a fejemben és azon gondolkozom két napja, hogy bejelentsem-e ebben az interjúban.

Jelentse, ez a legmegfelelőbb alkalom!

Viszont ha elmondom, akkor már meg is kell csinálnom.

Csak önön múlik.

Ez igaz, és csak én kérhetem számon magamtól.

Szóval, mik a tervei?

Jövőre egy olyan futást szeretnék, amikor másik irányból futunk, vagyis a határon túlról Magyarországra. Ezt fel is vetettem most Kárpátalján Marina Porosenko asszonynak, aki befutás pillanatában megtisztelt bennünket a jelenlétével. Mondtam neki, hogy már kétszer elfutottunk Kárpátaljára Budapestről, harmadjára megfordíthatnánk az irányt és találkozhatnánk vele Magyarországon. Ez csak egy spontán ötlet volt a részemről, de nem csak a jelenlévő ukrán ultrafutók vették komolyan és be is jelentkeztek rá, hanem én is meghallottam a saját hangomat. Nem is olyan rossz ötlet! Azt tervezem, hogy nem állunk meg Magyarországon,

már ki is néztem az ottani célt. Jó nagy feladat lenne megvalósítani!

Amikor Kárpátaljára értek, az ukránok részéről is csak szeretet áradt önök felé? 

Abszolút. Sehol nem éreztük azt, hogy ellenszenvesek lennénk nekik, ettől természetesen a kétoldalú kapcsolatok nyitott kérdései még nem oldódnak meg. Tavaly, amikor Nagydobronyba futottunk, akkor húsz kilométert tettünk meg Kárpátalján belül és a falvakban végig kint álltak az emberek. Integettek nekünk az ukránok és a magyarok is, hol magyar zászlót lengettek, hol ukránt. Egyszer magyarul köszöntek nekünk, máskor ukránul. De nemcsak a hétköznapi emberek szintjén találkoztunk szeretettel, hanem felső vezetők szintjén is. Az ukrán állam mindkét évben nagyon pozitívan állt hozzánk, nélkülük nem tudtuk volna megszervezni az eseményt. Lezárták miattunk a határt, Kárpátalja ukrán nemzetiségű kormányzója pedig elénk jött és kávéra invitált minket. Mindenben a segítségünkre voltak, ezen sokat dolgozott azért az ungvári magyar konzulátus, ezért örök hálám nekik.

Mi lehet az oka ennek, amikor a nagypolitika szintjén kimondottan ellenséges a viszony az ukrán és magyar állam között?

Az árvaságnak nincs nemzeti identitása. Ha egy olyan ügyet rakunk össze, amiben jó dolgokkal segítünk, azt nem lehet ellenezni. Tavaly, amikor befutottunk Nagydobronyba, negyvenöten jöttek el a Bethesda Gyermekkórházból és kivittünk egy komplett mozgókórházat. Az volt a célunk, hogy a nagydobronyi és ráti gyermekotthonban élő gyerekeket megvizsgáljuk, mert Ukrajnában igen gyenge az egészségügyi ellátás. Azt elképzelni sem tudják az olvasók, hogy ott mekkora a szegénység. A lényeg, hogy nyolcvan árva magyar gyereket készültünk megvizsgálni, de elhívtunk még további húsz ukrán gyereket is, akik bár nem az árvaházban élnek, de valamiért orvosi ellátást igényelnek. Ez ugyanígy történt idén is, szóval mi nem zártuk be a kapukat. Nem csak a magyar gyerekekkel foglalkoztunk, hiszen

Ha egy gyerek segítségre szorul, mindegy, hogy magyar vagy ukrán nemzetiségű. Szerintem így volt ezzel az ukrán állam is, hiába van a nagypolitika szintjén rossz viszonyban a magyar állammal. Ezt az ügyet tudták támogatni, ugyebár még az ukrán elnök felesége, Marina Porosenko is eljött.

Még egy magyar szalagot is átvágtak Kárpátalján.

A magyar szalagot a magyar államfő felesége vágta át, az ukránt pedig Porosenko elnök felesége.

Ezt egyébként hogyan sikerült elintézni?

Magától jelentkezett, hogy szeretne jelen lenni a rendezvényen.

Milyen érzés belépni egy gyermekotthonba?

Az elején nagyon nehéz. Belépek és öt percen belül húsz gyereknek leszek az anyukája. Mindegyik elmondja, hogy engem szeret a legjobban a világon és vele még soha senki nem foglalkozott ennyit, mint én, pedig igazából még semmit nem tettem értük. Aztán ezek a gyerekek bejelölnek Facebookon és éjjel-nappal írogatnak. Nagyon nehéz kezelni egy ilyesfajta kötődést, ami bennük – és bennem is – kialakult. Nehéz nem hitegetni őket. Mindig megkérdezik, hogy mikor jössz legközelebb.

Szokott nekik hazudni?

Nem, soha. Ha tudom, hogy már többet nem megyek, akkor valahogy megmondom nekik, hogy még sok gyerekotthonba kell elmennem, de őket sosem fogom elfelejteni. Persze van, hogy szorosabb kapcsolat alakul ki közöttünk és vannak, akikkel heti rendszerességgel beszélek. Ma már úgy érzem, hogy tudom ezeket a helyén kezelni és tudok úgy segíteni, hogy közben én nem sérülök.

Hogyan lehet sérülni?

Egy gyermekotthon meglátogatása után

Miután írnak, mindig mindenkinek válaszolok, mert őket már egyszer otthagyták és becsapták. Olyan élettörténetek vannak, amiket én filmekben sem láttam.

Például?

Van olyan öt testvér, akik végig nézték, ahogy az apjuk megöli az anyjukat. Ez az egész a hegyekben történt és a gyilkosság után az apjuk rájuk zárta az ajtót. Úgy menekültek meg, hogy egy kanállal kikaparták a küszöböt és kikúsztak a bejárat alatt. És azért képzeljük el, milyen évek előzhették meg ezt a szörnyű történést. Olyat is ismerek, aki télen a kutya mellé volt kikötve, a kutyaólban aludt, a kutyával közösen ettek; és amikor kimentek hozzá a szülei, akkor elnyomtak rajta egy cigicsikket.

Ezeket a gyerekek mesélték?

Igen, ők mesélték el nekem a történetüket. De olyat is hallottam, hogy valaki megszületett és kirakták az úttestre, hogy meghaljon, de mégsem halt meg, így került az árvaházba. Egyébként a két kárpátaljai gyerekotthonban, ahol jártam, csupa olyan gyerek van, akiket komoly mélytraumák értek és már sok olyan árvaházat megjártak, ahol szintén bántalmazták őket. Ők most mindannyian úgy érzik, hogy a világ legjobb helyére kerültek és ennél nem is lehetne szebb gyerekkoruk. Ezeknek a gyerekeknek vannak álmaik, amiket csak nekem mondtak el, és ezekben az álmokban minden benne van.

Kizárólag magyar gyerekekről van szó?

Többnyire magyarokról, de vannak olyan ukránok is, akik magyar környezetben nőnek, mivel Kárpátalján magyar gyerekotthonokba kerülnek.

Mikor ébredt rá arra, hogy karitatív tevékenységeket szeretne végezni?

Engem Erdélyben úgy neveltek a szüleim, hogy hiába neked sincs,

Innentől kezdve nem meglepő, hogy én is azt nézem, hol tudnék segíteni. Másfelől nem mindegy, hogy anyaként mit mutat az ember a gyerekeinek. Nekem van két lányom, akik Budán nőnek fel, budai iskolába járnak és idén például már egy napra kimennek a Sziget fesztiválra is. Ők más keretek között élnek, mint a kárpátaljai árvák és én. Szeretném, ha azért már gyerekkorukban találkoznának ők is azzal, hogy van, akinek sokkal nehezebb. Szoktak is jönni velem a gyermekotthonokba, meg is érinti őket az, amit ott látnak. Egyébként mindig azt mondom, hogy mindenki, aki Budapesten ül és depressziós, az álljon fel és menjen el legalább egy pár napra egy árvaházba és váltson pár szót az ott élő gyerekekkel, esetleg segítsen rajtuk egy kicsit. Mert aki ad, az mindig többet kap vissza az élettől.