Szigetelőszalaggal a falra ragasztottak egy banánt: hatmillió dollárért azonnal lecsapott rá egy „műgyűjtő”
Újra kitett magáért a világhírű olasz művész.
Február 25., a kommunista diktatúrák áldozatainak emléknapja alkalmából New Yorkban levetítették az áldozatok tiszteletére készült Életreítéltek című dokumentumfilmet, amelyet közönségtalálkozó követett a fiatal rendezőkkel, akiket a Mandinernek is sikerült megszólaltatni. Balogh Gábor tudósítása New Yorkból.
Drámaibb nem is lehetne – gondoltam magamban, miközben az Upper East Side 82. utcáján álló Magyar Ház felé tartottam a hűvös, esős téli szürkületben. Körülöttem mintha a mindig zakatoló Város is érezte volna, hogy ma estére illene kicsit lelassítania.
Az itteni magyarok körében különös jelentősége van ’56-nak. Igaz ugyan, hogy New York régóta az emigráció egyik központja, ’56-tal kapcsolatban mégis mintha mindenkinek lenne egy személyes története. Vannak, akik akkor jöttek el. Vannak, akiknek a családja indult útnak, és olyanok is akadnak, akik fogadták az ide érkező magyarokat. Élénken élnek az emlékek a kommunista diktatúráról.
A filmvetítéssel egybekötött megemlékezés szombat este hat órára hirdették meg a szervezők, de mire megérkeztem, már sok ismerős arc fogadott a mindig családias hangulatú közösségi házban.
Az olykor táncházként, máskor kirakodóvásárként is funkcionáló „nagyterem” most nézőtérré alakult, amelyen aligha tudtak volna a késve érkezők üres helyet találni, hiszen oly sokan kíváncsiak voltak Szakonyi Noémi Veronika és Vincze Máté Artur Életre ítéltek című filmjére.
A szervezők nevében először Nagy Ildikó, a Magyar Ház igazgatója köszöntötte a vendégeket, és egyúttal bemutatta a Balassi Intézet New York-i irodájának új vezetőjét, Vincze Mátét – az egyik rendező névrokonát, aki bevezetőjében a helyi szokások szerint két nyelven, magyarul és angolul szólt a közönséghez, és röviden a filmről is beszélt. Mint kiderült, a film elkészítésének jogát a Nemzeti Örökség Intézete (NÖRI) egy meghívásos pályázaton ítélte a fiatal rendezőpárosnak. A témát pedig előre kiszabták.
A filmben négy 56-os forradalmi hős – Fónay Jenő, Regéczy-Nagy László, Puchert János és Wittner Mária – mesél iszonyú megpróbáltatásaikról a Kisfogházban. A 56-os forradalom és szabadságharc eseményeinek e kevéssé ismert helyszíne a Kőbányán, a Kozma utcában található Budapesti Fegyház és Börtön, amit a pesti szleng a mindenkori hivatalos elnevezéssel szemben kezdetektől fogva csak „Gyűjtő” néven emleget. Ennek az épületegyüttesnek az egyik hírhedt része a Kisfogház, ahol a politikai elítéltek végezték. Többek között itt akasztották fel Nagy Imrét és Maléter Pált is.
Ma szabadon látogatható emlékhely.
A börtönviselt túlélők történetei pontos képet adtak a Kisfogház megrázó mindennapjairól, melyeken azonban mindig átszűrődött valami emberi és megható is. Megemlítették a cellatársak által, kenyérbélből készített kuglit és ahogyan az őröket kijátszva, a napi séta során néhány pillanat erejéig találkozni tudtak az elszeparált rabtársak. Ettől a fogház azonban nem vált kevésbé kegyetlenné. Ahogy a halálra ítélt társai kivégzéseit túlélő Wittner Mária fogalmaz,
Az 53 perces dokumentumfilmet a New York-i Magyar Házban méltó tapsvihar fogadta. A fiatal rendezői páros pedig lelkesen fogadta a színpadon a közönség kérdéseit. Szerencsére újabb érdekes részletek derültek ki a történetekről és persze a film kulisszái mögé is betekintést engedtek a készítők. A négy hőssel készült interjúkra Szakonyi Noémi és Vincze Máté egyöntetűen hosszú folyamatként és megható élményként emlékeztek. Érdekes volt látni, hogy elsősorban fiatal magyar emberekként tekintettek a filmre, kevésbé a film készítőiként, hiszen elmondásuk alapján mellbevágó volt találkozni azzal, hogy a szabadság csak a rendszerváltás után születettek számára tűnik garantáltnak, holott semmi természetes nincs benne.
Ezután valami még izgalmasabb és felemelő következett, ugyanis a közönség soraiból egymás után álltak fel azok az idős magyar emberek, akik felszólalásaikban elmondták, hogy mindannyian politikai üldözötté váltak 1956-ban, pontosan tudják mi folyt a Kisfogházban és jelezték, hogy ők is mesélnének az élményeikről. Bátorságukat és felajánlásukat szintén kitörő tapsvihar fogadta a nézőtéren.
A hivatalos programot ezzel mindenki lezártnak tekintette, és egy kedves állófogadás következett frissítőkkel és a Konzulátusról még melegen érkező pogácsával – ami kifejezetten ritkaság New York-ban. Ekkor sikerült a rendezőkkel is néhány kérdés erejéig beszélgetni.