Országlását szinte azonnal egy megbocsáthatatlan bűnnel kezdte: meggátolta, hogy a szent életű IV. Károly elfoglalhassa az őt megillető trónt. Tisztességesebb korban ezzel a felségárulással véget is ért volna kezdődő politikai karrierje, talán az élete is. Azonban mindannyiunk szerencsétlenségére győzött az árulás, az apostoli királyt elzavarták, helyére a református tengerész költözhetett a várba. Pedig restaurációval elkerülhettük volna azokat a katasztrófákat, amelyeket a Horthy-féle vezetés, a következő majd huszonöt évben előidézett.
Se hitleri szövetség, se zsidótörvények, csak tiszta területi revizionizmus és antikommunizmus.
Horthynak szokás tulajdonítani, az ország I. világháború utáni talpra állítását. Ezzel szemben az igazság az, az ő érdeme abban merül ki, hogy Bethlen István erdélyi arisztokratát kinevezte miniszterelnöknek. Az ország gazdasági stabilitásának a megteremtése, a nemzetközi elszigeteltségből való kitörése nem a kormányzón múlott, hanem a miniszterelnökön. Horthy csak élvezte ennek a korszaknak a dicsőségét, hogy aztán egyre kevésbé alkalmas miniszterelnökök kinevezésével tegye tönkre az addig elért eredményeket.
A teljesen jogos revíziós törekvések érdekében a németek mellett köteleződött el, ez hosszú távon végzetes hibának bizonyult. A németek be is nyújtották a számlát minden egyes visszaszolgáltatott területünkért. Teleki Pál hiába figyelmeztette a kormányzót a fenyegető veszélyre, alkalmatlansága képtelenné tette arra, hogy felmérje a helyzetet.
A német szövetség részeként százezreket vezényelt az orosz frontra,
hogy a haza védelme helyett a német érdekeknek alárendelve fagyhalált szenvedjenek.
Azoknak a százezreknek, munkaszolgálatosoknak és katonáknak itthon lett volna fontos feladatuk. Egy métert sem lett volna szabad mennünk a Kárpátok vonalán túlra.
A kiugrási kísérlet kudarcáért is Horthyt terheli a felelősség, saját fia életét mentette az ország helyett. Mint apa, megértem, államférfiként viszont elfogadhatatlan a gyengesége. A kiugrás sikertelenségével elszalasztottuk az utolsó lehetőséget arra, hogy a háború befejezését valamivel kedvezőbb tárgyalási pozícióból várjuk, illetve reményünk sem maradt arra, hogy visszaszerzett területeink egy részét megtartsuk. Semmilyen morális indokunk nem volt kitartani a német szövetség mellett, sokkal gyorsabban kellett volna lépnünk, mint a románok. Az oroszok korábban készek lettek volna engedményeket tenni Erdély ügyében, sosem lett volna szabad háborúba bocsátkoznunk velük.