Chris Hadfield: A tudomány teszi lehetővé az életet

Chris Hadfield az Apollo Holdra szállásakor döntötte el, hogy űrhajós lesz. Mindössze kilencéves volt ekkor. Huszonnégy évesen lett vadászpilóta a kanadai hadseregben, később az amerikai légierőnél dolgozott tesztpilótaként. Közel hetven különböző repülőgépet vezetett, kísérleti sugárhajtóművek tesztelésében is részt vett és nyolc alkalommal kísért ki a kanadai légtérből orosz bombázókat. 1992-ben 5330 jelentkező közül választották ki, hogy kik lehetnek Kanada első űrhajósai, a négyfős csoportban Hadfield is helyet kapott.

1995-ben Hadfield a Space Shuttle fedélzetén kilépett a világűrbe. Ő az első kanadai, aki űrsétán vett részt, karrierje során 14 óra 53 percet és 38 másodpercet töltött az űrhajón kívül. 25 űrsiklós küldetést irányított a CAPCOM-ból, a NASA földi irányító központjából, 2001 és 2003 között Oroszországban a NASA képviselőjeként dolgozott az orosz űrkutatás központjában, Csillagvárosban. A második, 2001-es űrrepülése során a Nemzetközi Űrállomásra felszerelte a Canadarm2 nevű robotkart, az űrséta során jó egy órára megvakult, köszönhetően annak, hogy előző nap egy szemet irritáló mosószerrel tisztította ki a sisakja rostélyát, de a maradványokat nem törölte le rendesen.

2012-ben harmadszor is kijuthatott a világűrbe: ezúttal öt hosszú hónapot tölthetett Föld körüli pályán a Nemzetközi Űrállomás parancsnokaként, eközben pedig videókon dokumentálta az ottani életét, és számos fotót készített a Földről, melyeket valós időben meg is osztott a közösségi médiákon.

Chris Hadfield magyar kapcsolatokkal is rendelkezik: a menye magyar, így már korábban is járt hazánkban.

***

Egy kanadai farmról jutott el a Nemzetközi Űrállomásra: mi volt a legelső motivációja, ami elindította az asztronautává válás felé?

Gyerekként kezdtem science fictiont olvasni, és olvastam a Tarzant, Edgar Rice Burroughs-t, Verne Gyulát, Arthur C. Clarke-ot, aztán jöttek a filmek, a Star Trek, a 2001: Űrodüsszeia… A születésem után nagyon hamar az emberek tényleg az űrbe utaztak és a Holdon sétáltak, pont azon a nyáron, amikor tízéves lettem. Amikor a tudományos fantázia tudományos ténnyé vált, az győzött meg igazán arról, hogy ez a valóság, ami megléphető, elérhető. ‘69 nyarán, kilenc évesen döntöttem el, hogy asztronauta leszek. Csodálatos dolog ilyen korán rájönni arra, hogy mire tegye fel az életét az ember, mert mindig segít eldönteni, mi legyen a következő lépésed. Aztán az élet persze egyáltalán nem úgy működik, ahogy akarja az ember, hanem egy nagy katyvasz. Sok különféle dolgot csináltam, de a legfőbb célomat mindig szem előtt tartottam, és próbáltam változtatni, formálódni, hátha jön egy lehetőség, hogy asztronauta lehessek. Végül 21 éven keresztül lehettem asztronauta, háromszor is kinn járhattam az űrben, és minden dolog összekapcsolódott egymással, amit kilencéves korom óta az életemben csináltam.

Három különböző évtizedben járt az űrben. Mi az a változás, fejlődés, amelyet igazán fontosnak tart?

Sok minden változott, a fizika nem (nevet). A Föld atmoszférájába is még mindig nehéz visszajutni. A személyes tapasztalatom változott. Elsőre minden új volt; nem tudtam, hogy mi a fontos és mi nem, a második utamon sokkal nagyobb felelősség volt rajtam, a harmadikon pedig én voltam a parancsnok. Változott a kiképzésem és a felelősség mértéke, hogy miként közelítetek egy problémához és hogyan gondoskodom a dolgokról. A technológia rengeteget változott az évek során, az űrhajó felépítésében és a kommunikációban egyaránt. 1995-ben még nem voltak digitális kamerák, csak film. Semmit nem tudtunk megosztani valós időben, várni kellett rá.

Már akkor is eszébe jutott, hogy megossza, amit lát?

Hát persze! De szörnyen korlátozottak voltak a képességeink. Ha innen nézzük: kevesebb ember járt az űrben, mint ahány Nobel-díjat nyert. Ez egy nagyon ritka élmény, és fontos kérdés, hogy miként osztod meg mindezt másokkal. Nem lehetsz önző, amikor több mint egymilliárd emberre jut egy asztronauta. Hat ember van az űrben, hét és félmilliárd a földön: hogyan vállalod ezt a felelősséget? A megosztás eszközei szerencsére jelentősen fejlődtek az első űrutazásom és az utolsó között. Manapság már lőhetsz egy fényképet az űrállomáson és perceken belül megoszthatod emberek millióival: bárki hozzáférhet és azonnal láthatja, hogy a világ hogyan is néz ki igazából - s azt is, hogy milyen egy űrhajón élni. Ennek pedig nagy hatása volt az emberekre: a NASA asztronauta képzésére normális esetben 2-3 ezren jelentkeznek, az utolsóra viszont már 18 ezren próbáltak bejutni - és úgy gondolom, hogy csupán azért, mert az emberek most már sokkal jobban tisztában vannak azzal, hogy valójában milyen is odakinn.

Az űrutazás nem többé már nem egy fantázia, hanem láthatóvá vált a valósága és az emberi oldala. Ez megváltozott, valamint az is, hogy ez idő alatt építettünk egy egész űrállomást, és nem csupán egy ország számára. Hatalmas teljesítménynek gondolom, hogy folyamatosan kint voltunk és vagyunk az űrben az elmúlt 15 évben. Egy most érettségiző gyerek még nem is élt, amikor már emberek huzamosabb ideig a bolygónkon túl képesek voltak élni - mára ez a normalitás. Ez egy hatalmas változás, úgy gondolom.

Számos videót készített arról, hogy hétköznapi dolgok mennyire másképpen zajlanak a súlytalanságban. Volt valami, ami valódi nehézséget okozott vagy hiányzott az űrállomáson a földi életéből? 

2650-szer kerültem meg a Földet. Nem sok időt szánok dolgok hiányolására. Persze jó lett volna közelebb lenni a családomhoz, hiszen fizikailag távol voltam tőlük fél évet, de asztronautaként az ember nem otthon ül minden nap, és aztán hirtelen elhagyja a Földet. Éveket és és éveket töltesz kiképzéssel Japánban, Oroszországban, Európában, keresztül-kasul az Államokban és Kanadában - az időd túlnyomó részében így is, úgy is távol vagy. Szóval nem tűntem el hirtelen, bármikor telefonálhattam és egy űrhajó pedig káprázatosan gazdag környezet. Rengeteg mindent kell csinálni, miközben látod az egész világot és súlytalan vagy. Varázslatos. Az ember nem azt kívánja, hogy bár máshol lenne és hiányolna dolgokat.

A súlytalanság a legtöbb dolgot megkönnyítette, mert nem kell harcolni a gravitációval, de akadtak persze kivételek is, mint például felvenni egy cipőt, vagy csak megkötni a cipőfűzőt. Ez irtó könnyű, mindennapos dolog a Földön, de ha belegondol az ember, normális esetben  nem állva vesszük fel a cipőnket, hanem leülünk és a gravitáció egy hegyben tart. Egy cipő felvételéhez két kéz és egy láb kell - enélkül nehéz, és ha súlytalan vagy és mindkét kezed és egy lábad dolgozik, nincs, ami egy helyben tartson, mert a gravitáció ugye nem fog. A végén csak lebegsz ide-oda és nekivágódsz dolgoknak. A futócipőm  felvétele egy mindennapos játékká vált; próbálgattam különféle módszerekkel, hogy jó legyek benne: például lebegtetni egy cipőt, és egy helyben maradni, de végül amint egyel végeztem, a másik cipő eltűnt.

Máshogy látja-e a dolgokat, változott-e a világképe az űrutazásai után?

Huszonegy évig voltam asztronauta, szóval nem csak szundítottam húsz évig és aztán kirepültem az űrbe. Rengeteg munka van ebben: geológiát, geográfiát, történelmet, fotográfiát tanultam, és hogy hogyan élnek az emberi lények, mert mi a Föld megfigyelői vagyunk és egyben tudósok. A világ megértése számomra jelentősen változott már a kiképzéssel eltöltött évek során is, szóval amikor mindazt, amiről tanultam, láttam odakintről, az egyfajta megerősítés volt, amiért képeztem magad. Hogy megismerjem az egész bolygót; bárhová megyek, már előre tudom, hol járok, ismerem a legfőbb jellegzetességeit, földrajzi tagoltságát, domborzatát, végig hajthatok az ausztrál partokon és tudom, hogy mi jön szembe a következő sarkon, mert láttam.

Láthattam a világot ezerszer úgy, hogy senki nem mondta meg nekem, mit gondoljak róla. Senki sem szűrte meg ezt az információt. Ha az ember híreket néz, olvas, a legtöbb esetben nagyon nehéz megérteni, valójában mi is történt; mert valaki már nekünk meséli el azt, hogy mi történt. Így a történtekről való felfogásunk eleve csak ferdített lehet, mert valaki megszűrte az információt, mielőtt tovább adta volna nekünk. Teljes valójában látni az egész világot, őszinte, sajátos természetében - hatalmas különbség.

A tanítás, előadások, könyvek és utazások mellett folytatja tudományos munkáját a jövőben is?

A tudomány teszi az életet lehetővé. Hét és fél milliárd embert szolgálunk a Földön, ez pedig több mint valaha; és jobban végezzük a dolgunkat az életminőség, a gyermek- és gyermekágyi halandóság terén, a járványoktól való megszabadulásban, ezt pedig kizárólag a tudománynak köszönhetjük. Lenyűgöznek a felfedezések, és amit ezekkel teszünk, amit tanulunk belőle, ahogy fejlesztjük az életminőséget, ez a folyamat pedig soha nem áll le. A technológiának hála ha valaki ma tesz egy felfedezést mondjuk Botswanában vagy Budapesten, az eljuthat mindenkihez az egész világon másnap - vagy akár már aznap.

Mindenkinek van kulcsa Alexandria könyvtárához, Shakespeare egész munkásságához, az emberi tudás egyetemes gyűjteményéhez: ez egy csodálatosan izgalmas időszaka a történelemnek. A könyveimben ehhez annyit tesznek hozzá, hogy a megfigyeléseimet és gondolataimat osztom meg bennük mindarról, amit fontosnak tartok. Az első könyvemet 20 nyelvre fordították le - köztük magyarra is -, ami nekem külön élvezet, hiszen így még több emberhez juthat el. Jó pillanat ez az életemben, hiszen olyasvalaki lehetek, aki elment addig a határig, amelyet az emberiség elért. Egész életemben ezért dolgoztam, most pedig segíthetek másoknak megmutatni a lehetőséget, hogy akár túllépjék ezt a határt.

Az Egy űrhajós tanácsai Földlakóknak című első könyvéről is beszél péntek este a Brain Bar Budapest nyitott rendezvényén a Bazilika előtt?

A beszéd a három űrrepülésemről fog szólni és a gondolatokról, hogyan sikerült elérni mindezt. Nem igazán tanácsok ezek, inkább ötletek, tapasztalat, inspiráció. A tanács egy személyes választás, de talán ha látod, hogy más valamit megtett, akkor el tudod dönteni, hogy számodra ez hasznos lehet-e vagy sem. A Brain Bar témája is legfőképp a technológia és a társadalom, és az űrkutatás egy igazi crossover közöttük, úgyhogy beszélek erről is. A közönség kérdezhet majd, és talán még zenélni is fogok...

Fotók: Földházi Árpád