Mennyire messziről?
Ha érthetővé akarjuk tenni a történetet, eléggé. Nagyon szegény munkáscsaládban nőttem fel, ezt bizonyára tudják. Apám a munkástanács titkára volt ’56-ban, amiért tönkre tették. Fizikailag is. Már gyerekkoromban rokkantnyugdíjas volt. Az általános iskolában, az úttörőségre való felkészülés kezdetén közöltem is a tanárnővel, hogy én nem akarok úttörő lenni. „Pont olyan fasiszta leszel, mint az apád.” Ez volt a válasz. Kétszer felvételiztem aztán az egyetemre sikertelenül, míg végül harmadszorra felvettek az ELTE jogi karára. Előtte azonban vittek katonának Zalaegerszegre. Ott aztán egyszer Pallos őrnagy berendelt magához. Az asztalán tíz centi vastag akta volt. Rólam. 22 éves koromra már ennyi összegyűlt. Az őrnagy aztán felolvasott a jelentésekből. Olyanokat is tudtak például, hogy mit mondtam a középiskolai osztálykirándulásokon. A hadseregnél is célszemély voltam, ez kiderült a többi jelentésrészletből. Azzal fejezte be, hogy vigyáznom kellene magamra, az egyetem így bizony veszélyben lehet.
Mit mondott erre?
„Nem biztos, hogy mindenkinek egyetemre kell mennie.” Ezt. Aztán negyedórás monológot tartottam neki arról, hogy szerintem szereptévesztésben vannak, nem az lenne a dolguk, hogy a jövő értelmiségének gerincét megtörjék. Az őrnagy rendes volt, közölte, hogy amíg ő ott van, nem esik bántódásom. Még azt is hozzátette, hogy az elhárító tiszttel, Major századossal azért vigyázzak.
Ki tudta következtetni, kik jelentettek önről?