Fenyegeti egymást a NATO és Oroszország?

Fenyegeti-e a NATO Oroszországot? – ezzel a címmel tartottak szakmai kerekasztal-beszélgetést a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, a Ludovika főépületében, egy időben Vlagyimir Putyin repülőgépének ferihegyi landolásával. Az időzítés nem volt szándékos – árulta el a moderátor, Szenes Zoltán tábornok, egykori vezérkari főnök, tanszékvezető. A meghívott előadókban közös volt, hogy mindegyikük éveken át tanult, illetve dolgozott a volt Szovjetunió területén, továbbá Sz. Bíró Zoltán kivételével magas katonai rendfokozattal is rendelkeznek. A Mandinernek a hivatalos programon kívül sikerült a történésszel négyszemközt is váltania néhány szót, kiegészítő gondolatait a tudósításunkban olvashatják.

A Nemzetközi és Európai Tanulmányok Kara által szervezett rendezvény témája elsősorban Oroszország 2014 végi katonai doktrínája, illetve ennek kapcsán a NATO és Oroszország viszonya volt. Az említett dokumentumot Nagy László ezredes, a Magyar Hadtudományi Társaság elnöke mutatta be, összehasonlítva a 2010-ben és a 2014-ben kiadott doktrínákat. Elismerte, hogy az utóbbi valóban kemény hangvételű, de ebben egyáltalán nem különbözik a 2010-estől, amivel egyébként tartalmilag is 90 százalékban azonos. Mindkettőben első helyen, kiemelt katonai kockázatként szerepel a NATO térnyerése a szomszédos országokban, továbbá mindkettőben vindikálja magának a jogot Oroszország, hogy szükség esetén elsőként vessen be nukleáris fegyvert.

A 2014-es doktrína újdonságai között említette Nagy, hogy abban már a katonai veszélyek között sorolják fel az „ellenséges rezsimek hatalomra juttatását szomszédos országokban”, amely az MHT elnöke szerint egyértelmű utalás Ukrajnára. A szakértő hangot adott hiányérzetének, amiért a doktrínából kimaradt az úgynevezett „hibrid hadviselés” kérdésének tárgyalása.

Arra a kérdésre, hogy fenyegeti-e a NATO Oroszországot, illetve Oroszország a NATO-t, kétféle értelmezésben adott választ. Ha a fenyegetés egymás érdekérvényesítésének korlátozását jelenti, akkor igen, mindketten fenyegetik a másikat. Ha viszont egymás létének veszélyeztetését értjük fenyegetés alatt, akkor ilyen értelemben nincs kölcsönös fenyegetés.

Makk László tábornok az Országgyűlés Hivatalának Külügyi Igazgatóságától arra mutatott rá, hogy az együttműködéshez a politikai akaraton kívül a bizalom is szükséges. Ez az, ami az Oroszország-NATO viszonyból most a leginkább hiányzik, holott – ahogy ezt Sz. Bíró is megerősítette – az ezredfordulót követően egy ideig még kifejezetten teljesnek látszott. Felhívta a figyelmet arra, hogy az orosz társadalomban még megvan, vagy legalábbis könnyen újraéleszthető a szovjet politika által gerjesztett, nyugattal szembeni hidegháborús fenyegetettség-érzés. Szerinte a moszkvai vezetés él is a lehetőséggel, így annak beszédstílusa olykor feltűnően hasonlít a hidegháborús időkre. Makk azt is megemlítette, hogy Oroszország egyik jelenlegi stratégiai célja a NATO és az EU aláaknázása és szétzilálása.

Az egykori moszkvai katonai attasé, Tömösváry Zsigmond tábornok az orosz haderőreform folyamatát ismertette. Mint elmondta, a rendszerváltást követően az Orosz Föderáció 2,8 millió főt számláló hadsereget örökölt jogelődjétől, a Szovjetuniótól, és ez a „nehéz örökség” komoly problémát jelentett a politikának, amely ’98-ig 1,2 millióra csökkentette a létszámot, illetve jó ideig hagyta gyakorlatok és elégséges költségvetés nélkül hanyatlani a fegyveres erőket. A 2008-as grúz konfliktust követően azonban megindult az orosz haderő igazi átfogó reformja. Hangsúlyozta, Oroszország a GDP nagyobb hányadát költi haderőfejlesztésre, mint az USA, összegszerűen azonban ez jóval elmarad az amerikai ráfordítástól. A rubel árfolyamának zuhanása mellett azt is lehetséges problémaként jelölte meg, hogy – bár Oroszország a második legnagyobb fegyverexportőr a világon – korábban nem voltak jellemzőek a nagy volumenű hazai megrendelések, így a hadiipar jelenlegi kapacitása talán nincs felkészülve a megnövekedett igények kiszolgálására.

Azzal kapcsolatban egységes volt az előadók álláspontja, hogy feltehetően nincs alapja a Baltikumban tapasztalható azon félelemnek, miszerint Ukrajna után a balti államok megszállása kerülne terítékre orosz részről. Makk László azt mondja, Putyinnak a félelem gerjesztése a célja, hogy „ki lesz a következő?” Nagy László úgy látja, Moszkva belenyugodott e térség elvesztésébe, például a sajátos „közel-külföld” fogalmát sem alkalmazzák a Baltikum vonatkozásában, Sz. Bíró Zoltán pedig arra világított rá, hogy az érintett országok orosz kisebbsége asszimilálódott, így őket – a balti kormányok kellően körültekintő politikája mellett – anyaországuk nemigen hangolhatja hazájuk ellen.

Sz. Bíró Zoltán hozzátette, hogy a Szovjetunió felbomlása óta Oroszország négy nemzetközi dokumentumban deklarálta Ukrajna szuverenitását és területi épségét, és ezek közül jutott Putyin rezsimének idejére is. Sz. Bíró szerint az oroszok közvetlen szövetségesei sem ismerik el a Krím-félsziget annektálását és bizalmatlanul figyelik a mostani fejleményeket. Erre az Oroszország iránti bizalmatlanságra hozta fel példaként, hogy az ukrán válság kitörését követően a Moszkvával igen szoros kapcsolatot ápoló Fehéroroszország úgy változtatta meg a hadiállapot kihirdetésének szabályait, hogy arra már a felségjelzés nélküli militáns személyek megjelenése is kellő alapot jelentsen. Magyarán – tette egyértelművé az Akadémia főmunkatársa – a belarusz vezetés a szövetséges viszonytól függetlenül azt deklarálta: „ha zöld ruhás emberkék jelennek meg a területén, azonnal lőni fognak”.

Az Oroszország-szakértő kiemelte, hogy az elmúlt hónapokban vezető orosz politikai szereplők számos alkalommal emlékeztettek nagy nyilvánosság előtt államuk nukleáris arzenáljára, novemberben például az is elhangzott, hogy amennyiben a nyugat fegyvert szállít Ukrajnának, Oroszország taktikai atomfegyvert fog bevetni. A történész szerint az efféle fenyegető retorika már a késő brezsnyevizmusra sem volt jellemző, és lehetséges, hogy ilyesfajta aránytévesztés az oroszok részéről nem csak a szavak szintjén jelentkezik.

Ugyanakkor leszögezte: teljesen legitimnek gondolja Oroszország azon igényét, hogy mint nagyhatalom, ütközőzónát alakíthasson ki maga körül olyan államok által, mint Ukrajna. Ez praktikusan azt jelentené, Ukrajna garantálja, hogy nem csatlakozik a NATO-hoz; cserébe Oroszország tiszteletben tartja az ország területi sérthetetlenségét és szuverenitását, például abban a körben is, hogy melyik gazdasági térséggel akarnak társulni. Sz. Bíró egy ország ütközőállammá tételéhez még elfogadható és hatékony eszköznek tartja a gazdasági és politikai nyomásgyakorlást, viszont a fegyveres beavatkozást, illetve egy másik állam területének megcsonkítását határozottan elítéli, mert ilyesminek következmények nélkül nem szabad megtörténnie a 21. században. „Egy legitim igényt nem lehet illegitim módon képviselni” – jelentette ki. Ahogyan a nyugati fegyverszállítást az ukrán oldal részére szintén ellenzi, többek között azért is, mert a mai modern fegyverek használatához kiképzőket is kell biztosítani, ez pedig már katonai jelenlét volna.

Sz. Bíró Zoltán megfelelő és jogszerű ellenlépésnek ebben a helyzetben is a gazdasági és politikai szankciókat érzi, bár azt elismeri, Putyint ezekkel nem könnyű jobb belátásra bírni. Egyrészt azért, mert a 2012 óta belső okokból gyengélkedő orosz gazdaságnak is vannak tartalékai; másrészt pedig azért, mert a négyjegyű inflációt is megélt lakosságot nem viseli meg különösebben a mostani, szankciók okozta pénzromlás és gazdasági visszaesés. Az utóbbi hónapok külpolitikai eseményei soha nem látott választói támogatottságot hoztak az elnöknek – állapítja meg Sz. Bíró. Ám óva int attól, hogy sikerországként kezeljük Oroszországot, ahol a GDP 55 százaléka a lakosság 1 százalékához kerül, miközben a vidéki lakosság jórészt csekély mértékű állami támogatásokból él, illetve amelynek archaikus gazdasága sok szempontból a saját '80-as évekbeli teljesítményét is alulmúlja.

A magyar-orosz viszonyról úgy vélekedett a szakértő, hogy a magyar kormány vagy későn ismerte fel a kialakult helyzet feszültségét, vagy bizonyos szűk csoportérdek védelme miatt tartja fent a kétértelmű látszatot, mivel az egyébként racionálisan nem indokolható. Szerinte legalábbis megkérdőjelezhető, hogy az a külpolitikai veszteség, amit az üggyel összefüggésben Magyarország elszenved, arányban van-e azzal a nyereséggel, amit a kormány realizálhat mindebből – figyelembe véve azt is, hogy egyre erősebb oroszbarát felhangok tapasztalhatóak a választók körében. A tudományos elemző értelmezésében egy szűk csoportérdek védelmére utalhat az is, hogy a magyar kormány nem hozott nyilvánosságra egy sor olyan dokumentumot a paksi üzletről, amit az orosz fél viszont online is nyilvánosan kezel.

A kerekasztal-beszélgetés alatt egyetértés volt a meghívottak között abban is, hogy a Janukovics-féle megbuktatott ukrán kormánynak súlyos felelőssége van a válság eszkalálódásában. Sz. Bíró nem mulasztotta el megemlíteni, hogy a mostani ukrán vezetéssel kapcsolatban is vannak súlyos fenntartásai. Nagy László arra is kitért, hogy az európai hatalmak közreműködése a minszki fegyverszüneti megállapodásban azt jelzi, hogy a Krím-félszigetről lemondtak. Szenes tábornok az ukrajnai orosz katonai lábnyom kapcsán figyelmeztetett rá, hogy a konfliktus kiújításának lehetősége sokáig egy olyan eszköz lesz, amely lehetőséget nyújt Moszkvának, hogy beleszóljon az ukrán belpolitikába. Makk pedig megjegyezte: Koszovó óta tudjuk, hogy a területfelosztás szerepét a haderőtől átvette a tőke.