A megoldás: emlékmű-állítási moratórium?
Hörcher Ferenc utolsó kérdése az volt, hogyan javítsuk ki a láthatóan félrement emlékezetpolitikát. Az imént még a baloldali szimbolikáról elmélkedő Hiller István erre a pesterzsébeti választóival jött elő, akik közül egy se kérdezte, hogy mi van ott az emlékművel a belvárosban. Levonta a tanulságot: olyan dolgokkal kell foglalkozni, ami akkor is érdekli a pesterzsébeti választókat, ha a belvárosban történik.
Schiffer András szerint viszont az „egyszeri embernek is lejött, hogy az egész emlékmű-sztori nem szól másról, mint a hatalomfitogtatásról”. Mint mondta, „kesergünk itt az elvándorláson, pedig ennek a hátterében az áll, hogy sokan úgy gondolják: semmivel sem tartoznak ennek a hazának”. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, fontosak az ilyen elvont viták – vélekedett. Az LMP társelnöke leszögezte: az is fontos, hogy beszélgessünk olyanokkal, akik máshogyan gondolkodnak és máshonnan jönnek. Ő akkor is ezt teszi, ha ezért „lefasisztabarátozzák” – jegyezte meg. „A 20. századi magyar múlt olyan, amilyen: el kell fogadni, hogy az embereknek nagyon eltérők az élményei, és ahhoz, hogy a közösség ne essen szét, kölcsönösen nagy engedményeket kell tenni” – foglalta össze Schiffer.
Babarczy Eszter megismételte, hogy az emlékezésnek a családtörténeteken keresztül kell történnie, és ebbe semmilyen beleszólása nem lehet a politikának. Gulyás Gergely ezzel nem értett egyet: példaként azt hozta fel, hogy az amerikaiak milyen tiszteletre méltó módon csinálnak emlékezetpolitikát a szeptember 11-i terrortámadásból. Ez szerinte példa arra, hogy lehetséges a sikeres állami emlékezetpolitika.
A közönség számára – a derültség alapján – a legszimpatikusabb alternatívát Wehner Tibor művészettörténész fogalmazta meg, aki szerint legalább 10-20 évre emlékmű-állítási moratóriumot kellene bevezetni. Mint mondta, „megtelt Magyarország és Budapest, és mi élni szeretnénk ezeken a tereken, nem állandóan emlékezni!”