„Gondoltam, hogy jobb lesz a választások utáni nyugodtabb pillanatban vitatkozni az emlékezetpolitikáról, meg az emlékműkérdésről, de nem biztos, hogy mindenki ideért a tüntetés miatt” – kezdte felvezetőjét a közönség derültségére a beszélgetést moderáló Hörcher Ferenc. A Gulyás Gergely (Fidesz), Schiffer András (LMP), Babarczy Eszter, Jelenits István, Wehner Tibor művészettörténész és Hiller István (MSZP) részvételével zajló vitaestet ugyanis épp a kedd esti internetadó-ellenes tüntetéssel egy időben tartották, de így is dugig megtelt az Írószövetség díszterme. Hörcher azt idézte fel, hogy mi történt ezen a napon, október 28-án 1944-ben, majd 1956-ban, majd megkérdezte vendégeit: van-e közös emlékezetünk erről a két dátumról?
Az állam ne műveljen emlékezetpolitikát?
„Rossz helyen jár, aki azt gondolja, hogy ez egy politika vita. Nagyon sajnálatos, sőt beteg dolog, hogy az állam emlékezetpolitikát művel” – szögezte le Babarczy Eszter történész, aki szerint az emlékezés a civil társadalom dolga. Ilyen szempontból nem csak a magyar állam cselekszik rosszul szerinte, de például a német is, bár ott azért annak is van hagyománya, hogy közadakozásból építenek emlékműveket, köztéri szobrokat. „Amennyire tudom, Magyarországon egyetlen köztéri szobor épült közadakozásból, mégpedig Rejtő Jenőé” – jegyezte meg Babarczy, hozzátéve, hogy „ebben legalább van konszenzus”. A Szabadság téri emlékművel kapcsolatban a történész „egészségesnek” nevezte, hogy az emberek odahordják az emlékeiket, tárgyaikat. Felidézte: hasonló történt Amerikában a vietnami emlékműnél, amit a háborúban elhunytak hozzátartozói túl minimalistának tartottak, ezért elkezdtek odahordani tárgyakat.
Ezzel nem értettek egyet a megjelent politikusok. A fideszes Gulyás Gergely azt mondta: az állam már csak azért is nélkülözhetetlen, mert az emlékezetpolitikába nem csak az emlékművek tartoznak bele, hanem a közoktatás vagy a nemzeti ünnepek is. Felhozta azt az anekdotát, miszerint Kissinger azzal vigasztalta a megbukott Nixont, hogy a történelem úgyis máshogy fog rá emlékezni, mire Nixon azzal felelt: attól függ, kik írják a történelmet. Ez Gulyás szerint különösen igaz a 20. századi magyar történelemre, ugyanis az elit két (vagy több) része nem akarja egymást megérteni. Gulyás hangsúlyozta: csak néhány szélsőséges álláspontot kellene kiküszöbölni azzal kapcsolatban, hogy mit gondolunk a magyar állam felelősségéről a második világháborúban, és az '56-tól a rendszerváltásig eltelt időszakról. Ezt a vitát viszont valóban az értelmiségnek, és nem a politikának kéne lefolytatni – összegezte.
„Amit itt a Gergő elmondott, az hozzám nagyon közel áll, csak kár, hogy a jelen kormányzati valóságban ez nem tükröződik” – kezdte mondandóját Schiffer András, az LMP társelnöke. Babarczy megjegyzésére utalva leszögezte, ő nem orvos, így nem tudja, mi az „egészséges”; de szerinte mindenképp kell lennie állami emlékezetpolitikának ahhoz, hogy a közösség ne hulljon szét. A baj csak az, hogy nálunk általában az éppen hatalmon lévő csoport próbálja a történelmet a saját alátámasztására így vagy úgy értelmezni. „A 20. század úgy omlott rá a 21. századi magyar emberekre, hogy a legalapvetőbb traumák nincsenek feldolgozva; és akik ráadásul több sorsfordulót megéltek, azok gyakran hol áldozati, hol tettesi szerepben tűnnek fel” – mondta Schiffer. Ezért próbáltak meg a 20. századi múlttal manipulálni a rendszerváltás utáni politikai csoportok – tette hozzá.
„Ne állítsunk olyan szobrokat, amiket húsz éven belül majd megint el kell tüntetni!”
Ezért a kijelentéséért nagy tapsot kapott Jelenits István tanár, piarista atya, aki a beszélgetést vezető Hörcher Ferenc azon kérdésére válaszolt, hogy „hol rontottuk el”? Jelenits kifejtette: egy szobor azért van, hogy egy kialakult dolgot szentesítsen, nem azért, hogy befolyásoljanak vele valamit. Mit mondta, most tudatosan igyekszenek belesulykolni dolgokat az emberek emlékezetébe: nem csak emlékművekkel, de például az állami tankönyvkiadással is. „A kommunista diktatúra alatt is láttunk már ilyet, csak akkor nem sulykolni akartak, hanem elfeledtetni” – jegyezte meg.
Wehner Tibor művészettörténész azzal a kérdéssel indított, hogy mit kezdjünk az emlékművekkel egy olyan országban, amelynek a fővárosa felett a Gellért-hegyen a mai napig egy szovjet „felszabadulási emlékmű” áll? Mint mondta, egy köztérre állított bármilyen emlékmű által képviselt kultusz kisajátítja magának a teret. Ha pedig ebben a kultuszban nincs egyetértés, akkor természetes, hogy vitákat fog generálni. A német megszállási emlékműre különösen igaz, hogy már nem is a jelentése a fontos, hanem a keletkezéstörténete. Ez egyébként nem csak a Szabadság téri emlékművel van így, de az '56-os emlékművekkel is. Mindenkinek van sajátja: a Széna térieknek, a Corvin közieknek, az államnak, meg különböző szervezeteknek; és egymással rivalizálva valósulnak meg az ezekkel kapcsolatos ünnepek és megemlékezések – foglalta össze Wehner.
A baloldal nem értette
A „hol rontottuk el”-kérdésre már-már önkritikus hangot ütött meg Hiller István szocialista politikus, aki aztán Schiffer Andrással keveredett vitába a baloldal szimbólumrendszere, illetve annak hiánya kapcsán. Hiller hasonlata szerint a rendszerváltás után a baloldal nem értette, hogy „minek a vers, mikor prózában is el lehet mondani”. Hiller azt is leszögezte, hogy álságos a politika az értelmiséggel kapcsolatban, hiszen gyakorlatilag a kettő sajátos összenövése figyelhető meg. Hiller szerint egyébként voltak jó pillanatok a magyar emlékezetpolitikában, amikor egyet tudott érteni a két oldal: például mikor az első Orbán-kormány idején Pokorni bevezette az iskolákban a Holokauszt emléknapot, vagy amikor felavatták a Páva utcai Holokauszt-központot 2004-ben.
Arról, hogy az „úgynevezett baloldal” miért ódzkodott a szimbólumoktól, Schiffer András is sokat gondolkodott, de Hillerrel ellentétes eredményre jutott. Szerinte nem a jogfolytonosság miatt kerülték ezeket, hanem azért, mert a Kádár-rendszer addigra már kilúgozott mindenfajta szimbólumot és teljesen materiálissá vált. Schiffer nagyon unja, hogy minden nemzeti ünnepen kötelező valami pártrendezvényt csinálni. Szerinte ez nem erről kellene, hogy szóljon, de ezzel a véleményével a saját pártján belül is kisebbségben van. Mindenesetre a legutóbbi október 23-i megemlékezésében direkt kerülte az aktuálpolitikát, amire a Facebookon meg is kapta egy kommentelőtől, hogy miért Mansfeld Péterről beszélt, ahelyett, hogy a kitiltási botrányon és a korrupción szörnyülködött volna. Schiffer ezt az elvárást nagyon rossznak nevezte.
A megszállási emlékműre rátérve Schiffer a közönség derültségére leszögezte: eleve perverz dolog, hogy a Szabadság teret megszállási emlékművekkel akarják telepakolni. Szerinte az emlékműállítás Orbán politikai játszmája volt, amit meg is nyert, mert a kampányban a baloldali pártok az emlékmű-gumicsontot rágták, ahelyett, hogy a kormány hibáival foglalkoztak volna. Orbán politikai haszonszerzésből belegyalogolt a közös politikai emlékezet kialakításába, de a baloldal se jobb, mert a mondanivaló hiányát antifasizmussal akarja kipótolni, ami szégyen és gyalázat – fogalmazott Schiffer.
Nincs nemzeti konszenzus
Gulyás Gergely szerint azért nincs közös történelemszemlélet, mert Magyarország két nagy 20. századi tragédiájával, a két diktatúrával kapcsolatban nincs konszenzus, ráadásul ez az egész egy elitvitává válik, ami a társadalom nagy részét nem érdekli. Szerinte viszont meg lehetne egyezni abban, hogy a magyar államnak komoly felelőssége volt a II. világháborúban történtekért, a német megszállás után váltak tömegessé a deportálások, a magyar közigazgatás ebben együttműködött és kollektív bűnösség nem létezik. Ami a megegyezést nehezíti, az az, hogy a demokratikus közélet részesei maradtak azok, akik a vége felé puhává váló diktatúrában közreműködtek. „Most már a biológia megoldotta, amit a politika nem volt képes” – utalt az elmaradt lusztrációra.
Babarczy Eszter aztán Gulyást és Schiffert is leteremtette. Szerinte már annak sem szabadna megtörténnie, hogy Gulyás öt mondatban összefoglalja a 20. századi történelmet, Schiffer pedig programbeszédet mondott. Babarczy nem fogja csak a politikára vagy a történészekre az „elrontást”, szerinte ennek egy „közös mi” az alanya. Kifejtette: az a baj, hogy '90 körül újrakezdődött a népi-urbánus vita, és már pár évvel '89 előtt megjelentek a közbeszédben antiszemita megjegyzések, ami előtte tabu volt. „Erre persze a zsidók, vagy mondjuk úgy, hogy a filoszemiták borzasztóan megsértődtek, és arroganciára arrogancia volt a válasz. Itt kezdődött az, ami miatt a fiatalok most annyit tudnak, hogy balhé van, mert a zsidók meg az antiszemiták. Ezt mi csináltuk, és a legfőbb ideje, hogy befejezzük” – szögezte le a történész.
A megoldás: emlékmű-állítási moratórium?
Hörcher Ferenc utolsó kérdése az volt, hogyan javítsuk ki a láthatóan félrement emlékezetpolitikát. Az imént még a baloldali szimbolikáról elmélkedő Hiller István erre a pesterzsébeti választóival jött elő, akik közül egy se kérdezte, hogy mi van ott az emlékművel a belvárosban. Levonta a tanulságot: olyan dolgokkal kell foglalkozni, ami akkor is érdekli a pesterzsébeti választókat, ha a belvárosban történik.
Schiffer András szerint viszont az „egyszeri embernek is lejött, hogy az egész emlékmű-sztori nem szól másról, mint a hatalomfitogtatásról”. Mint mondta, „kesergünk itt az elvándorláson, pedig ennek a hátterében az áll, hogy sokan úgy gondolják: semmivel sem tartoznak ennek a hazának”. Ahhoz, hogy ez ne így legyen, fontosak az ilyen elvont viták – vélekedett. Az LMP társelnöke leszögezte: az is fontos, hogy beszélgessünk olyanokkal, akik máshogyan gondolkodnak és máshonnan jönnek. Ő akkor is ezt teszi, ha ezért „lefasisztabarátozzák” – jegyezte meg. „A 20. századi magyar múlt olyan, amilyen: el kell fogadni, hogy az embereknek nagyon eltérők az élményei, és ahhoz, hogy a közösség ne essen szét, kölcsönösen nagy engedményeket kell tenni” – foglalta össze Schiffer.
Babarczy Eszter megismételte, hogy az emlékezésnek a családtörténeteken keresztül kell történnie, és ebbe semmilyen beleszólása nem lehet a politikának. Gulyás Gergely ezzel nem értett egyet: példaként azt hozta fel, hogy az amerikaiak milyen tiszteletre méltó módon csinálnak emlékezetpolitikát a szeptember 11-i terrortámadásból. Ez szerinte példa arra, hogy lehetséges a sikeres állami emlékezetpolitika.
A közönség számára – a derültség alapján – a legszimpatikusabb alternatívát Wehner Tibor művészettörténész fogalmazta meg, aki szerint legalább 10-20 évre emlékmű-állítási moratóriumot kellene bevezetni. Mint mondta, „megtelt Magyarország és Budapest, és mi élni szeretnénk ezeken a tereken, nem állandóan emlékezni!”