„Mocskos Fidesz, mocskos Fidesz” – dörmögte félálomban a kisebbik fiam, miután hazatért a Pamkutya nevű valami ki tudja, hányadik koncertjéről

Mocskos Fidesz, mocskos Fidesz – dörmögte félálomban a kisebbik fiam, miután hazatért a Pamkutya nevű valami ki tudja, hányadik koncertjéről. Miért motyorgod ezt? – kérdeztem tőle. Hát, mert sokan ezt kiabálták – válaszolta, aztán szinte azonnal bele is aludt Kiss László csillagász valamelyik podkasztjába, mert azokra lehet a legjobban elaludni szerinte.

A csillagközi tér az emberiség számára egy átugorhatatlan szakadék, mondja Kiss László, és ahogy hallgatom, azon merengek, hogy úgy tűnik, vannak még itt másféle átugorhatatlan szakadékok is az emberiség számára, például az MVM Dome-ban is megképződhetett egy ilyen szakadék ezen az estén. És most nem is arról beszélek, hogy mi állhat a Pamkutya nevű influenszer testvérpár példátlan sikerének hátterében (bár már azt se nagyon értem), sokkal inkább arról, hogy milyen az, amikor valaki megvesz egy drága jegyet a kedvenc influenszerei fellépésére, majd befárad az MVM nevével fémjelzett, 2021-ben átadott sportcsarnokba és ott bősz mocskosfideszezésbe kezd.

Természetesen mindenki akkor és ott üvölti, hogy mocskos Fidesz, amikor és ahol akarja. Felőlem üvöltheti. De a gyűlöletes Nemzeti Együttműködés Rendszerének tizenegyedik évében átadott sportcsarnokban, minimum tizenkétezres jegyárat kifizetve ezt üvölteni, ebben azért van valami abszurd. Olyan ez, mintha bemennék egy Mekibe, rendelnék valami menüt, kifizetném, jóízűen befalnám, majd elkezdenék üvöltözni valamelyik eladóval, hogy rohadjon meg, és hogy kibírhatatlan ez a hely. De az a minapi élményem is eszembe jutott, amikor egy erdei sétám során, már a királyréti buszmegálló felé baktatva ütötte meg a fülem a mocskosfidesz. Egy ránézésre középiskolás osztály tartózkodott a buszmegállóban, és legalább a felük skandálta a népszerű rigmust, miközben a két darab kísérő tanáruk egykedvűen álldogált a közelükben, és jól láthatóan nem volt ellenükre, amit hallottak.

Ahogy visszaemlékszem egyre távolabbi középiskolás éveimre, nem rémlik, hogy valaha is elhagyta volna a számat az a szó, hogy oktatás. De mástól se nagyon hallottam soha. Eszünkbe se jutott azon elmélkedni, hogy aktuálisan vajon milyen az oktatás színvonala. Az iskola jobbára unalmas, ez közmegegyezés tárgyát képezte, és nagyjából ennyi. De az, hogy nekünk ennél nívósabb vagy bármilyenebb oktatás járna, soha meg nem fordult a fejünkben, ez teljes mértékben elképzelhetetlen volt. Azért volt elképzelhetetlen, mert nem ezzel voltunk elfoglalva, nem ez érdekelt minket, hanem az élet a maga rejtélyes mivoltában. Ki nem szarja le, hogy milyen az oktatás.

Ahogy olyasmi sem fordult elő, hogy a vasút korszerűsítése napi téma lett volna. Majdnem mindenki vonattal járt, ingázott, a MÁV szolgáltatásainak minőségét senkinek sem kellett bemutatni. A vasúti közlekedés olyan, amilyen, tudjuk, ismerjük, kit érdekel. Azt, hogy éppen ki kormányoz, természetesen tudtuk (Antall-kormány), de ez szintén nem volt téma. A futball volt a téma, a Doors volt a téma, a Kispál és a Borz volt a téma, Hemingway és Arthur Rimbaud volt a téma, a szerelem volt a téma. Amiről itt fentebb beszámoltam, az egy kamaszgyerek benyomáshalmaza az 1990-es évek elejéről. Egy érettségi előtt álló valamikori diáké. 

Mert valami mintha nem lenne rendben ezzel. Egy tizenhét vagy tizennyolc éves fiatalnak nem ezzel kellene foglalkoznia normál esetben. Nem is dolga, hogy ezzel foglalkozzon. Önmagával kellene foglalkoznia, a világgal, a másik lánnyal vagy fiúval, a létezés nagy, homályos kérdéseivel, effélékkel. Persze lehet azt mondani, hogy a mai világot nem érdemes összehasonlítani a harminc évvel ezelőttivel. És tényleg nem érdemes, mert az a harminc évvel ezelőtti világ innen nézve egyre inkább álomszerűnek tűnik. Egy mai tizenéves egyetlen nap alatt kap annyi információt, mint egy harminc évvel ezelőtti tizenéves egy hónap alatt. Vagy egy év alatt.

Ez a körükben tapasztalható általános orientációs zavar viszont nagyon is jól jön azoknak, akik ezt használatba óhajtják venni. A fontosság látszatát adja, a kompetencia látszatát, a tudatosság látszatát, de tényleg csak a látszatát, mert eközben a legfogékonyabb éveik herdálódnak el ebben a nagy fontoskodásban. Engem annak idején (és ezzel nem voltam egyedül, sőt) egyáltalán nem érdekelt se az MDF, se az SZDSZ, se a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, se a Fidesz. A bátyámat már igen, de ő hét évvel idősebb nálam. Hogy az oktatás, a közlekedés és az egészségügy sem, arról már volt szó. Tényleg mással voltam, voltunk elfoglalva, az élettel voltunk elfoglalva. Amivel csak azt szeretném mondani, hogy

Ha tévednék, és valóban ennyire fontossá váltak volna mégis, az azt jelentené, hogy a baj még annál is nagyobb, mint gondoltam. Az azt jelentené, hogy elfelejtettek élni. Hogy ezekkel a fedőtevékenységekkel megfosztották magukat valami nagyon lényegestől. Az élethez, a létezéshez való intenzív kapcsolódástól nevezetesen. Amihez képest a Fidesz, a Tisza Párt, a MÁV, az oktatás és az egészségügy mellékes. Itt éltek a csillagok alatt – üzenném nekik az öregedő férfi patetikus mellékzöngéjével, ezt ne felejtsétek el. Ha már mi, úgy látszik, elfelejtettük. 

***

(Nyitókép: Pamkutya vendégségben David Pressman korábbi amerikai nagykövetnél / Instagram)