Öt százalék – csupasz egek a NATO keleti szárnya felett

Fotó: Olsi Shehu / ANADOLU / Anadolu via AFP

A Financial Times minősített NATO-forrásokra hivatkozva arról számol be, hogy a NATO kelet- illetve közép-európai szárnyának légvédelme a szükséges képesség 5, illetve öt százalékát képes csak biztosítani.

Helyezzük egy pillanatra perspektívába a dolgot!

Hogyan éreznénk magunkat egy olyan gépkocsiban, aminek a biztonsági övei és a légzsákjai csupán az esetek öt százalékában védenek meg bennünket? Vagy egy olyan egészségügyi biztosítás birtokában, amelyik az esetek öt százalékát fedi csak le?

Erre persze azt lehet mondani, hogy mindez nem probléma, mert a NATO a világ legerősebb katonai hatalma, és egyetlen potenciális ellenfelünk sem rendelkezik a miénkhez hasonló képességekkel. 

Az első például az, hogy bizonyítottan nem működik. Pusztán a képességekből kiindulva, az utóbbi évtizedek katonai agresszióinak a döntő többsége teljesen abszurdnak tűnik. Milyen esélye volt 2006-ban a Hezbollah-nak, vagy 2023-ban a Hamasznak Izraellel szemben? Milyen esélye van ma a husziknak az USA és a szövetségesei ellen?

Egy másik kísérlet a probléma ellegyintésére úgy szólna, hogy a nukleáris arzenálok és a rájuk épülő kölcsönösen biztosított elrettentés elve miatt bármiféle konfliktus a NATO és Oroszország között elképzelhetetlen. Kivéve, hogy 2022 óta mindent megtettünk, hogy ezt, a hidegháború alatt nagy gonddal kiépített és a túlélésünket biztosító „tűzfalat” meggyengítsük és lassan lebontsuk. Miért gondoljuk azt, hogy a hatalmi tömbök közötti konfliktus tabujának a szalámiját csak az egyik végéről lehet szeletelni? Valójában a másik fél is már igen régóta szeleteli a szalámi másik végét. Egyelőre még csak szabotázs akciókkal, kibertámadásokkal és „gyarmati” háborúkkal.

Az orosz-ukrán és a közel-keleti háborúk kitörése a leghangosabb bizonyítéka annak, hogy a Nyugat kiterjesztett elrettentése meggyengült, 

A legnagyobb veszélyt azonban én nem abban látom, hogy holnap reggel matinéban orosz drónok, cirkáló vagy ballisztikus rakéták kezdenek potyogni Közép- és Kelet-Európára. 

Még mielőtt a helyzet idáig fajulna, Közép- és Kelet-Európa országai igen hamar abba a csapdahelyzetbe kerülhetnek, amiben a Németországgal szembenálló európai államok találták magukat a múlt század harmincas éveiben. Akkoriban a legtöbb európai vezető egyetértett abban, hogy az első világháborút követő status quo megváltoztatásán munkálkodó Németországot valamiképp meg kéne állítani. 

A probléma csupán az volt, hogy ugyanezek a vezetők szilárdan hittek benne, hogy Stanley Baldwin szavaival élve „a bombázó repülőgép mindig át fog törni”. A német konvencionális elrettentés sikerét nem a Luftwaffe objektív ereje vagy Európa objektív gyengesége biztosította, hanem a percepció, hogy a kontinens városai védtelenek a teuton bombázókkal szemben. A hitleri Németország ez alatt az elrettentő ernyő alatt fegyverkezett újra és építette ki azt a hadigépezetet, ami 1939-ben legázolta Európát.

Miközben a kölcsönös nukleáris elrettentés hatékonyan semlegesítheti a két tömb tömegpusztító arzenálját, a kriptoháborúból egyre inkább nyílt konfliktussá váló nyugati-orosz szembenállás igen könnyen egy a fentihez hasonló forgatókönyv kialakulásához vezethet.

Izrael példája pedig azt bizonyítja, hogy még a világ talán leghatékonyabb légvédelmi rendszere sem teljesen „vízhatlan”.

Hány „sajnálatos tévedésre”, „technikai bakira” stb. lesz szükség, ameddig a közép- és kelet-európai politikai vezetői megértik, hogy NATO ide, atomarzenál oda, a légterük szinte teljesen védtelen egy keletről jövő konvencionális fenyegetés ellen? Ha nem következik be drámai változás ezen a téren, akkor a gyengeség árát a külpolitikai mozgástér leszűkülésében és a szuverenitás jelentős csorbulásában kell majd megfizetni.

Az európai vezetők válasza erre a fenyegetésre vegyes, mint a koldusfohász. 

A gyakorlati érzékkel és józan paraszti ésszel megáldottak már évek óta azon munkálkodnak, hogy az országuk légvédelmét a képességekhez mérten megerősítsék. Ezek a lokális légvédelmi rendszerek aztán az alapköveit képezhetik egy, az észak-amerikaihoz hasonló, integrált kontinentális légvédelmi rendszernek.

Ezzel szemben a fantaszták grandiózus terveket vetnek papírra, miközben azon vitatkoznak, hogy politikailag korrekt dolog-e Izraelből beszerezni a légvédelmi rendszerek egy részét. A probléma ezekkel a nagyszabású tervekkel, csupán az hogy a méretüknél fogva nehezen férnek ki a tárgyalóterem ajtaján. És mit ér ez a papírlégvédelem, ha a végtelenített megbeszélések kávészüneteiben a fantaszták az utolsó megvédő légvédelmi eszközeiket is sietve Ukrajnába küldik, a pusztulásba?