Tóta W. megint lükeségeket írt a pápáról, akárcsak az egész baloldal

Nagyon kellett erőlködnie a baloldali médiának, hogy megmagyarázza magának a pápalátogatást. Eleve a pápa meg az egyház nem komfortos téma nekik (a Telex azt írta például, kiment a mise utána a pápa kiment a bazilika elé, holott a bazilikában nem is volt mise), de most arra készültek, hogy Orbánékkal szemben pápapártiak lesznek. Ez nem Ferenc-specifikus attitűd balról, régebben is imádták ráolvasni a magyar jobboldali kormányokra vagy a magyar egyházra az pápák jól megválogatott, kontextusából kiragadott mondatait. Szóval most

A pápalátogatás azonban lelkipásztori útként és politikai fronton is jól sikerült mindhárom szereplő részéről (pápa, magyar egyház, magyar kormány), úgyhogy Ferenc pápa kijátszása a kormány ellen nagyon erőlködősre sikerült. Elvégre a valóságot problémás figyelmen kívül hagyni – bár a baloldali médiának ez rendszerint sikerül. Lecsaptak például a pápa menekültekkel és nyitott határokkal kapcsolatos mondataira (kellett nekik ez, mint egy falat kenyér), viszont mélyen hallgattak a szupranacionalizmus, ideológiai gyarmatosítás és a gender-ideológia elleni megjegyzéseiről.

A 444-en az LMBTQ-propagandista Pál Márton fakadt ki a miniszterelnök „a család az család”-posztja miatt, mert szerinte „gúnyt űz” többek közt Ferenc pápából is – holott az egyház tanítása és Ferenc pápa többször is hangoztatott genderügyi gondolatai bizony összhangban vannak Orbán posztjával. Tóth Csaba mércés marxista a Twitteren írt horthysta neobarokk pompáról a pápa várbéli fogadása miatt, többek közt a lovas huszárokra utalva. Csak hát egy pápalátogatásnak van protokollja is, a lovas huszárok meg nem a Horthy-kor találmánya, nem is beszélve a „pompáról” – amit nevezzünk inkább méltó ünneplésnek. Tóth szerint ez a pompa „hat évtizedig” hiányzott a magyar kelléktárból, ezzel implicite mentegetve a kommunizmust. Egyébként ha már pompa: hirtelen eszembe jut a svájci gárda (reneszánsz pompa).

Meg az a bibliai történet, miszerint: „Amikor Jézus Betániában a leprás Simon házában tartózkodott, odament hozzá egy asszony. Alabástrom edényben drága illatos olajat hozott, s ahogy ott ült az asztalnál, a fejére öntötte. Ennek láttára a tanítványok bosszankodtak: „Mire való ez a pazarlás? Hisz jó pénzért el lehetett volna adni, s az árát a szegények közt szétosztani.” Jézus észrevette, s így szólt hozzájuk: „Miért bántjátok ezt az asszonyt? Hisz jót tett velem. 

Amikor az illatos olajat testemre öntötte, a temetésemre tette. Bizony mondom nektek, ahol a világon csak hirdetni fogják az evangéliumot, mindenütt megemlékeznek majd arról is, amit ez az asszony tett.”

Az erőlködés netovábbja azonban a 2010-es évekből itt maradt Tóta W. Árpád maradt infantilis ateizmusával, aki jobb ötlet híján olyasmiket írt le, hogy „a pápa maga sem hisz már régóta. Túl okos, túl művelt hozzá.” Hozzáfűzte: „Raniero Cantalamessa bíboros, XVI. Benedek apostoli prédikátora állapította meg, hogy az ateizmus a tanultak luxusa, azoké, akik a tanulásnak szentelhették életüket. A pápa ezek közé tartozik. A többieknek marad a vakhit.” Szerinte „jó embernek lenni hit nélkül is lehet. Azt hiszem, ennek Ferenc pápa a legjobb példája.”

Nos, abban egyetértek Tóta W-vel, hogy hit nélkül is lehet valaki jó ember. Megjegyzem, a liberalizmus egyik alapító filozófusa, John Locke nem értett egyet Tóta W-vel, szerinte kétfajta ember veszélyes: a katolikus (mert más hatalom alatt áll) és az ateista (mert megbízhatatlan, hisz nem hisz az örök életben és a kárhozat lehetőségében). Márpedig John Locke aztán tanult ember volt, és megengedhette volna magának az ateizmus „luxusát”.

Egyébként Cantalamessa nem mondott olyasmit, amit Tóta W. tulajdonított neki. 2009-ben, amikor a londoni buszokon ateista kampányszöveg volt olvasható („Talán nincs is Isten. Élvezd az életet!”), Cantalamessa a Reuters szerint a következőképp reagált: „Szinte még meg is kell köszönnünk azoknak, aki ezt a reklámkampányt csinálták. Jobban szolgálják Isten ügyét, mint a mi apologetikus érveink. Annyira megmutatta érveik szegénységét, hogy segített felkavarni sokat alvó lelkiismeretét. A szenvedés misztérium mindenki számára, főleg az ártatlanok szenvedése, de istenhit nélkül nagyon abszurddá válik. Így még az utolsó remény is odavan.

Szóval Cantalamessa arról beszélt, hogy az ateisták érvei gyengék, és nem emlegetett semmiféle „tanultak luxusát” az ateizmussal kapcsolatban, hanem a „privilegizáltak luxusát” emlegette. Tóta W. tehát a tényellenőrzéssel is befürdött. Szkepticizmusa pont annyira jó, mint a Szkeptikus Társaságé, ők is befürödtek már hamis Einstein-idézettel. Cantalamessa amúgy a katolikus karizmatikus megújulás mozgalmához tartozik, az a katolicizmuson belül is egy nagyon intenzív vonulat.

Ahogy Böszörményi Nagy Gergely írta nemrég egy könyvajánlóban: „Tudomány és vallás, a két „magisteria” közötti konfliktus csupán modern agyszülemény. A 19. századig a természet iránti érdeklődést éppen a legfőbb istenség iránti tisztelet motiválta – ahogyan az istenhit alapozta meg a rendezett kozmosz, a racionális elvek mentén működő világmindenség koncepcióját is. Hit és tudás édestestvérek.”

Ott van aztán az oxfordi prof Alister McGrathnak az ateizmus alkonyáról szóló munkája. Vagy egy kortárs apologéta, Richard Swinburne (úgyszintén oxfordi filozófusprofesszor) trilógiája: The Coherence of Theism; The Existence of God; Faith and Reason. Magyarul a Van Isten? és az Isten volt-e Jézus? olvasható tőle. Nos, Tóta W-vel szemben Swinburne-nek megvan a tanultság privilégiuma, de az ateizmusé nincs. Sőt. Ennyit erről. Is.

Nyitókép: MTI/Kovács Tamás