Ez a dilemma áldilemma: kitűnően megférnek egymás mellett az alacsonyabb képzettséget igénylő munkahelyek és az innováció.
Amióta a CATL Debrecenbe települése – kis malíciával: az első igazán nagy kínai befektetés – politikai kérdéssé tette a nyugatos koreai barátaink terjeszkedése alatt még teljesen magától értetődően jó akkumulátorgyárakat, két nagy problémát is talált velük az akkumulátor-szkeptikus tábor. Az egyik a környezetvédelmi probléma, ezt meghagynám a szakértőknek. De a másik ellenérv, az akkumulátorgyárak és a tudásalapú gazdaság állítólagos összeegyeztethetetlensége kifejezetten frusztrálóan igénytelen érv.
Az ezt képviselők szerint akkumulátorgyárból azért nem kell több mihozzánk, mert hozzáadott értéke alacsony, a bennük létrejött akkumulátorokhoz az összeszerelésükön túl nem sok értéket tesznek hozzá a gyárakban dolgozó magyarok, s ehelyett magasabb hozzáadott értékű iparágak betelepítésére kellene törekedni, no pláne minden akkuipari támogatást az oktatásba csatornázva átállni a „tudásalapú gazdaságra”,
Eddig az érv, s az olcsó replikán – aki tud magas hozzáadott értékű beruházást, menten szóljon Szijjártó Péternek, postafordultával jó áron hazahozza – túl is rengeteg probléma van vele.
Például az, hogy nemes egyszerűséggel hazugság.
Az akkumulátorgyár és a tudásalapú gazdaság ugyanis kitűnően megférnek egymás mellett; az akkumulátor-nagyhatalmi és az innovációs nagyhatalmi stratégiák nem kizárják, hanem kiegészítik egymást. Vajon pont az akkumulátorgyárakban méltányos bérért dolgozó, alacsony képzettségű munkaerő hiányozna az ország kutatóközpontjaiból? Vajon pont ők építenék meg a magyar Boeinget, fejlesztenék ki a magyar John Deere-t
Igazán nem rakétafizika ez. Amíg az egyik magyar dolgozó akkumulátort szerelve keresi meg a napi betevőt, a másik nyugodtan dolgozhat magyar gyógyszertechnológián. Az akkumulátorgyárak építése egy percre sem zárja ki a tudásalapú gazdaságot. És ez jól is van így. És legyen a munkásnak is becsülete, nem építhetünk gazdaságot arra, hogy a ma rendelkezésre álló felnőtt munkaerőből Neumann Jánosok széles tömegeit képezzük ki. Ha pedig a mindenkori magyar kormány netán rossz oktatáspolitikát csinál, az egy akkumulátorgyáraktól független probléma, nem velük kapcsolatos.
Aki pedig a jelenlegi jó foglalkoztatási és munkanélküliségi adatokra tekintve azt gondolja, hogy nincs az országban szükség több munkahelyre, mert elfogyott az alacsonyan képzett munkaerő, tekintsen ki egy pillanatra az európai autóipari tendenciákra. A belső égésű motorcsaládokat az európai autógyárak a 2035-ös, hihetetlenül elhamarkodott elektromos átállás miatt már most gőzerővel vezetik ki, márpedig a szentgotthárdi Opel és a győri Audi is elsősorban motorgyár, s a kecskeméti Mercedesnél is belső égésű autókat gyártanak.
a modern robbanómotorosokhoz képest szög egyszerűségű villanyautók jóval kisebb munkaerő-igényű gyártásáért. Nagy fantázia nem kell ahhoz, hogy elképzeljük, mi lesz azon telephelyek dolgozóival potom tíz év múlva, amelyekre nem visznek villanyautó-gyártást.
Az akkumulátorgyárakkal egyrészt segítjük a cégeken belüli versenyben talpon maradni a magyarországi telephelyeinket: megőrizzük a jövőnek a győri Audit és a kecskeméti Mercedest, amelyek már ma is európai jólétet biztosítanak egész régióknak. Nem véletlenül kéri a BMW kifejezetten, hogy épüljenek akkumulátorgyárak új debreceni gyára köré: ha bimbózó befektetésüket nem akarják tíz év múlva kidobott pénzként leírni, a konszern legjobb villanyautógyárává kell farigcsálniuk azt. Ahhoz pedig akkugyár kell: ha Debrecenben x centbe kerül az akkumulátor logisztikája, Steyrben pedig x+2 centbe, akkor Debrecen nyert és Steyr veszített. Ez a kapitalista logika, ebben kell érvényesülni, a játék pedig vérre és munkahelyekre megy.
De ettől függetlenül se gondolja senki, hogy változatlan dolgozószámmal meg tud maradni az elektromos érában akármelyik olyan hazai gyár, amely ma benzines-dízeles járgányokat gyárt. Éveken belül megindulnak majd a leépítések, ahogy futnak a belső égésű modellek kifelé, s akkor igazán nem jön majd rosszul, ha lesz minek felszívnia a robbanómotoros gyártósorokon feleslegessé váló magyar munkaerőt.
S a jövő autóiparában a motorgyártás helyét szép lassan átveszi az akkumulátorgyártás. Százezres az iparban dolgozó munkaerőnk, s ők nem fogják a kirúgásuk utáni első napon feltalálni a magyar űrsiklót.
Olyan iparpolitika kell az országnak, amely hosszú távon is képes nekik munkát biztosítani – az akkumulátorgyár-nagyhatalmi stratégia pedig épp ilyen. Ettől még ezerrel kell pörgetni a tudásalapú gazdaság minden fogaskerekét, s önteni a pénzt, meg főleg a politikai tőkét és gondolatot az oktatásba. De a politika nem csak absztrakt gondolatokról szól, hanem konkrét emberek konkrét sorsáról. Ezért kell felfogni és elfogadni: az akkugyár és a tudásalapú gazdaság nem riválisok, hanem barátok. Mindkettő mellett érdemes letenni a garast.
Nyitókép: illusztráció (FRANK MAY / picture alliance / AFP. Illusztráció)
A Lengyelországban bevált forgatókönyv mentén ültetnének miniszterelnököt a magyarok nyakába. Ráadásul a kiszemelt politikust az elemzők szerint finoman szólva is „sakkban tudják tartani”.
Orbán Viktor az idén már több útadón beszélt arról, hogy a kormány célja az, hogy az M44-es és az M47-es autóutak fejlesztésével a Békéscsaba-Debrecen-Nagyszalonta háromszögben egy új gazdasági térség jöjjön létre.
A szerkezeti váltás komoly munkaerő-átcsoportosítást eredményez.
A 2025 kulcsfontosságú világpolitikai események sorozatát vagy inkább lavináját hozta magával, és még nincs vége. A legfrissebb epizódban ezt a lavinát igyekszünk egy kicsit megállítani, hogy megvizsgálhassuk csak úgy Tempósan.
Még a végén árnyalódna a „mindenki azt mérte, hogy” közhangulat.
Megküldték az első ajánlatukat Győrbe.
A csapat bemutatta hivatalos nevét és logóját.
Köze van a háztartási munkához.
Egy lelkes riportalany véleményén keresztül mutatott be a CNN egy érdekes narratívát.
