Fénnyel telt hátizsák – Mihály atyáról és az életszentségről

Fénnyel telt hátizsák

„Tudtam eddig is, hogy jó ember, de arra nem számítottam, hogy ennyire, hogy még engem, tolókocsis testvérét is figyelemre méltatja, odajön és odahajol hozzám.” Ferenc pápa magyarországi látogatásának számomra legmegrendítőbb jelenete után nyilatkozta ezt a Magyar Kurírnak Kardos Mihály atya, aki saját elhatározásából a Magyar Máltai Szeretetszolgálat Gondviselés Háza Szegedi Hajléktalanellátó Központjában (közismertebb nevén a hajléktalanok kórházában) él.

Korábban mindkét lábát amputálni kellett cukorbetegsége miatt, helyzetét derűvel viseli.

– ahogy egy korábbi, róla szóló cikkben olvastam. Mehetett volna egyházmegyéje idősotthonába is, de nem ment. A hajléktalanok kórházába ment inkább. Korábban, ha áthelyezték egy másik településre plébánosnak, mindenét szétosztotta, semmit nem vitt magával új állomáshelyére. 

Kardos atya szemében a tulajdon nem jelent semmit, a birtoklás vágya ismeretlen a számára.

„Nekem a karácsony a legnagyobb ünnep. A születésnap. Mégsem édes ünnep. Legtöbbször magányos volt. Tulajdonképpen egész életemben hiányzott az életemből a család. Nekem ezt az áldozatot kellett meghoznom azért, hogy minden hozzám fordulónak lelki atyja tudjak lenni. Áldozatot hoztam, de szeretettel teszem” – mondja az említett cikkben.

Megrendülést olyan pillanatokban érzünk,

Ennek a nagyságnak a természete titokzatos. És talán az a szó sem jó rá, hogy nagyság. Mert ennek a titokzatos tüneménynek nincs mérete, nincs térfogata, nem helyezhető el a térben.

A vallás ismeri ezt a – maradjunk ennél a szónál – nagyságot, és szentnek nevezi. Miután megnéztem a Kardos atya és Ferenc pápa találkozását megörökítő videót, a megrendültség mellett volt még valami más is, amit éreztem. Kényelmetlen érzés volt, de nem tudtam nem tudomást venni róla.

Pedig még takarózhatnék is azzal, hogy magam is dolgoztam több mint tíz éven át egy hajléktalanszállón, így elég jól el tudom képzelni, hol és hogyan él Kardos atya. De nem erről van szó. Ez semmit sem számít. Milyen könnyű lenne ezzel ámítanom magam. Néha ámítom is, és a szégyenérzetem – részben – ebből fakad.

Az olyan ember, aki képes felülemelkedni a birtoklási vágyon és képes az életét egyfajta áldozathozatallá tenni, a legmagasabb emberi minőség közelében jár. A szentség közelében.

Az életszentség állapota nem valami látványos dolog. Nem jár csinnadrattával, nem születnek belőle hírek. Semmi különös. Valójában a lehető legtermészetesebb állapot, éppen ezért olyan kivételes. Kardos atya a hajléktalanok között él, de számára nincs ebben semmi rendhagyó. Hol máshol élne.

Aki életének centrumát a tágasabb létezés dimenziójába helyezte át,

Földi értelemben. Nincs semmije, nem birtokol, nem ragaszkodik, nem vágyakozik. Illetve vágyakozik folyamatosan, de vágyakozásának tárgya nem ebben a világban van. Ez az anyagi nincstelenség elkerülhetetlen, ha az ember szeretné meghaladni földi életének kereteit.

Sok éve, még a hajléktalanszállón egy reggel szóltak, hogy az éjszaka valaki meghalt. Kemény tél volt, a szálló megtelt, még az étkező asztalain is aludtak. Ez az ember is az étkező egyik asztalára feküdt le előző este. Reggelre meghalt. Ott feküdt az asztalon magzatpózban, feje alatt a hátizsákjával. Amikor a papírjait keresve kinyitottam a hátizsákot, azt láttam, hogy egy megviselt Újszövetségen kívül semmi más nincs benne. Egy 1947-es kiadású Újszövetségen kívül semmi más.

Álltam a kiürült étkezőben a holttest fölött az éles, téli napfényben és valamit megértettem. Nehéz elmondani, hogy mi volt az. Talán csak annyi, hogy tényleg nem kell semmi más.

Nem arról van szó, hogy egy hajléktalanszállón kéne végezni így. Ebben a számomra emlékezetes képben volt valami jelképes jelentés, valami, ami messze túlmutat a konkrét helyszínen és helyzeten. Az emberi állapotról mondott valamit ez a téli reggel, arról, hogy hogyan kéne élni. 

Megrendültség és szégyen, írtam fentebb; és ez a szégyen leginkább annak szól, hogy látnom kell, mi minden van még mindig az én hátizsákomban. Mennyi felesleges kacat, ócska lom, bazári holmi, amikhez még mindig görcsösen ragaszkodom.

Kardos atyáéban jól láthatóan rég nincs már semmi, talán már Újszövetség sincs.

Valami olyasmivel van tele, amit pontatlan emberi szóval leginkább fénynek lehetne nevezni.

Jó pár éve egyszer ballagtunk le a hegyről a fiammal a buszmegállóba. Ahogy ott álldogáltunk a buszmegállóban, a gyerek egyszer csak megkérdezte, minden átmenet nélkül: „Apa, most is élnek szentek?” Gyerekek szoktak ilyen váratlan kérdéseket feltenni, és milyen jól teszik.

Az az egyik tragédiánk, hogy felnőttkorunkra elfogynak a jó kérdéseink. Azt válaszoltam, hogy most is élnek szentek, de most még nem így hívjuk őket, majd csak később lesznek azok. Most még csak emberek. Ma már látom, hogy hülyeséget beszéltem. Ha ma kérdezné a fiam ugyanezt, azt válaszolnám, hogy igen, most is élnek közöttünk olyanok, akik az életszentség közelében járnak. Nézd, itt van például Kardos Mihály atya. 

Nyitókép: a pápalátogatás közvetítésének részlete