A sztyeppei Róma nyomában – úti riport Kazahsztánból

Kényelmes problémák kínozzák Kazahsztánt, miután sikeresen bevonzott külföldi befektetőket az olajiparába, és a legtöbb olajállamnál jóval sikeresebben állt ellen a kísértésnek, hogy a busás bevételt értelmetlen látványberuházásokra és az elit külföldi számláira továbbítsa. Kazahsztán mára a nem EU-tag szovjet exköztársaságok közül messze a legsikeresebb lett, lényegében kelet-európai életszínvonalat biztosítva polgárainak; a két kiemelt nagyváros, Asztana és Almati esetében inkább közép-európait. 

Kenyér tehát már van, így az ország második elnökére, Kaszim-Zsomart Tokajevre az elemi létbiztonság megteremtésénél sokkal kényesebb feladatok várnak. 

másrészt fokozatos gazdasági diverzifikáció, harmadrészt egy olyan nemzeteszme meg- teremtése, amely kiszolgálja a kazahok nemzetállam iránti egyre egyértelműbb vágyát, de közben nem mérgezi meg az orosz kapcsolatokat sem a hárommilliós orosz kisebbség, sem a szomszédos ország tekintetében. Európai demokráciákból nézve ezek banális feladatoknak tűnhetnek, de nem azok: az Európa többi részével együtt fejlődő, apró balti államokon kívül még a legjobb pozícióból induló posztszovjet országoknak sem jött ez össze, előbbi feladaton Oroszország és Belarusz, utóbbin Ukrajna vérzett el csúfosan. 

A gazdasági diverzifikáció tűnik a legkevésbé kemény diónak: bár Kazahsztán tavalyi 6,5 százalékos növekedésében jelentős szerepet játszott az olajkitermelés bővülése, az átlagnál gyorsabban, 7,4 százalékkal nőtt az ipar, 20,4 százalékkal a logisztikai szektor, 15,9 százalékkal az építőipar és 8,9 százalékkal a kereskedelem. Azaz léteznek már húzóágazatok, amelyekre a gazdaság az olajár gyenge éveiben is támaszkodhat. 

A politikai reformok is haladnak: 2022 után, amikor életbe léptek az elnöki túlhatalmat gyengítő alkotmányos módosítások, idén is alkotmányozó népszavazást tartottak. Ennek értelmében a következő, immáron egykamarás parlamentet már tisztán arányos rendszerben választják meg, s erősödik a bíróságok és önkormányzatok függetlensége; viszont valamelyest visszaerősödik, alelnöki stallummal gazdagodik és egy törvénykezdeményezési joggal bíró konzultatív testületet nyer az elnöki hatalom. 2023 után újból, legkésőbb ősz elejéig, parlamenti választás lesz szükséges. 

Kazahsztán tehát tovább kísérletezik a régióban hagyományosan mindenható elnökség és a többi állami intézmény közötti megfelelő egyensúllyal, de küzdenie kell azzal, hogy a – pláne a fiatalság, illetve a leggazdagabb vidék, Almati és környéke lakói szemében – túl lassúnak tűnő politikai reform- folyamat bizonyos cinizmust szül a változások valódiságával kapcsolatban. E valódiság kulcsfontosságú tesztjére még három évet várni kell: a 2022-ben újraválasztott Tokajevnek az alkotmány egyetlen hétéves ciklust enged csupán, amely már folyamatban van, így a jelenlegi állás szerint 2029-ben elnököt vált Kazahsztán. Ha az államfő a régiós trenddel dacolva megállja, hogy addig valami olyan alkotmányos akrobatikát hajtson végre, amely mégis megengedné az újraválasztását, az utólag is igazolja a politikai reformszándék valódiságát, mérsékli a részvételt leginkább kívánó társadalmi csoportok cinizmusát – egyben ráállítja Kazahsztánt egy olyan pályára, amelyet hosszú és stabil, mégsem örökös és mindenható elnökségek szabályozott váltakozása jellemez. 

Ez nagy eredmény lenne, hiszen a régió országai alapvetően két mintát ismernek: Oroszországban, Belaruszban, Azerbajdzsánban, Tádzsikisztánban és az egészen extrém példa Türkmenisztánban a becsontosodott patrónus-kliens viszonyok lényegében bármire képes autoriter túlélőgéppé változtatták az elnökséget, Ukrajnában és Kirgizisztánban pedig bár a rezsimváltás lehetséges, békétlen, oligarchikus és kaotikus. Kazahsztán Georgiával, Örményországgal és Üzbegisztánnal együtt azon igyekszik, hogy megtalálja a főhatalom átadásának egyszerre stabilitást és részvételt is lehetővé tevő módját. 

Tokajev jelentős intellektuális erőforrásokat mozgósítva azon dolgozik, hogy az Arany Hordából, a Mongol Birodalom Dzsingisz kán legidősebb fiára, Dzsocsira hagyott, a 13. század végétől független kánságként működő részéből – amely magában foglalta a jelenlegi Kazahsztán területét is – megteremtse a kazah államiság legrégebbi előképét. A manővernek két iránya van: kifelé annak világossá tétele, hogy Kazahsztán régi hagyományokkal bíró, történetileg folytonos államszervezet, nem pedig valamiféle „csinált” ország, amelyből igény esetén szabadon be lehet gyűjteni oroszok lakta földeket; befelé pedig a történeti kutatás kimozdítása abból a sémából, amely a középkori, kora újkori sztyeppei birodalmakat pusztán nomád mongolok és türkök harcainak sorozataként kutatja. E nemzetépítési folyamat fontos fázisa volt a május 19–20-án Asztanában megtartott nemzetközi szimpózium az Arany Horda örökségéről, amelyet Kazahsztán hangsúlyosan a UNESCO égisze alatt – tehát egy ENSZ-alszervezet legitimációjával megtámogatva – rendezett meg, meghívva lapunkat is. A kazah politika akarata világos: fel kell térképezni az Arany Horda mint államszervezet politikai, gazdasági, diplomáciai hagyatékát és a kazah állam politikai örökségeként beépíteni a nemzeti emlékezetpoli- tikába. Gyakran idézik Dzsingisz kántól, hogy „a világot lóháton meghódítani könnyű, leszállni és kormányozni a nehéz”. Így tett a szimpózium megnyitóján az asztanai Függetlenségi Palotában Szajaszat Núrbek tudományos és felsőoktatási miniszter is, hangsúlyozva, hogy az Arany Horda kapcsán ők az utóbbira koncentrálnak. 

Az államfő a szimpózium fő szónokaként ennek szellemében elmondta: az Arany Horda kora egyik legjelentősebb politikai szerveződése volt, jelentős hatással bírt a sztyeppei civilizációk és államszervezetek kialakulására. „Az Arany Horda időszaka Kazahsztán számára a haza történetének kiemelkedően fontos része, a civilizációs fejlődés időszaka” – hangsúlyozta. Úgy fogalmazott, hogy a sztyeppe történeti percepciója torz, birodalmait „jellemzően máig úgy fogják fel, mint konfliktusok végtelen sorozatát”, s „ez az egydimenziós megközelítés túlegyszerűsíti és torzítja a történeti valóságot”, katonai krónikává laposítva az Arany Horda történetét is. Az elnök kiadta a jelen lévő tudományos közösségnek a feladatot: egyrészt az Arany Horda – amelyet egyes történészek nyomán sztyeppei Rómának nevezett – történeti örökségének feltérképezését, másrészt államigazgatási szervezetének kutatását, harmadrészt pedig gazdasági modelljének megvilágítását minden oldalról. Zárásul hangsúlyozta a nomád örökség felülvizsgá- latának szükségességét is. „A globalizáció, teljes digitalizáció és mesterséges intelligencia korszakában különösen aktuális újraolvasni a nomadizmus koncepcióját, amely ma világos kifejezést nyer a digitális nomádok teremtő potenciáljában és hihetetlen szenvedélyében” – fogalmazott.

Kutatók az Arany Horda örökségéről

A szimpóziumon a meghívott tudósok – köztük hazánkból Zsigmond Gábor, a Magyar Nemzeti Múzeum főigazgatója – hét szekcióban az Arany Horda etnopolitikai történetét, tárgyi és szellemi örökségét, diplomáciai hagyományát, kereskedelmi-gazdasági rendszerét, régészeti leleteit, mai jelentőségét, illetve a nomád és letelepedett kultúrák szimbiózisaként betöltött modellszerepét vizsgálták. Ajman Azmuhanova, az asztanai L. N. Gumiljov Eurázsiai Nemzeti Egyetem történészkandidátusa az Arany Horda Bizánccal, Egyiptommal, Kínával és az itáliai kereskedőkkel fenntartott kapcsolatait mutatta be. Az Arany Horda történetével foglalkozó Dzsocsi Ulusz Kutatóintézet kutatója, Zsanibek Iszmurzin problémaként vetette fel, hogy az eddigi elégtelen történelmi kutatások vezethettek az orosz politikában téves meggyőződésekhez a kazah államiság kapcsán. Ajbolat Kuskumbajev szintén a Gumiljovról az Arany Horda közlekedési-logisztikai csomóponti szerepére hívta fel a figyelmet, hiszen erős állami hatalommal ő biztosította a kelet–nyugati kereskedelem folytonosságát. Fakija Samsidenova, az Abaj Kazah Nemzeti Tanárképző Egyetem középkorásza Tajdula Hatúnnak, Üzbég kán feleségének diplomáciai szerepén keresztül a hatalom női oldalát mutatta be a sztyeppei birodalmakban. Julij Drobisov, az Orosz Tudományos Akadémia Orientalisztikai Intézetének tudományos főmunkatársa a mongol terjeszkedés ideológiai alapjaival foglalkozott. Eszerint a mongolok nem etnikum, hanem multietnikus kiválasztott nép, amelyet az örök kék ég – a Tengri – az emberiség uralom alá hajtására, az új világrend minden néphez való elvitelére jelölt ki. Asztana a nemzetépítés jegyében új lendületet adna az Arany Horda kutatásának, az erről szóló tudományos szimpóziumra pedig évente sort kerítene.

Nyitókép: A főváros, Asztana látképe
Fotó: Shutterstock