Belarusz vagy Ukrajna járt jobban az elmúlt harminc évben?

Minden nemzet a földrajza rabja. A földrajz vési kőbe a stratégiai kérdéseket, amikre egyen-egyenként minden nemzetnek válaszolnia kell, és a földrajz adja kezünkbe a lehetőségeket is, melyekre megválaszolásuknál támaszkodhatunk.

Amikor tehát például arra keressük a választ, hogy vajon jól sáfárkodtunk-e bő harminc éve megszerzett szabadságunkkal, tengerpart nélkül maradt közép-európai szomszédaink helyzetének áttekintése a legjobb mérce, amihez mérhetjük magunkat. Csehország, Szlovákia, Magyarország és Szerbia igen hasonló kérdésekre válaszolgat ezen évtizedek alatt: hogyan lehet a keleti szláv világ és a Nyugat között, a németajkú világ perifériáján, mindenféle területi konfliktusokkal övezve, de tengerpart nélkül a legjobban boldogulni?

Ebben az összehasonlításban ki is húzhatjuk magunkat, meg nem is. Világosan látszik, hogy helyes döntés volt belépni az Európai Unióba (elég csak megnézni a GDP-görbénk dőlésszögét Szerbiáéhoz képest), ahogyan az is világos, hogy nagyon jól tettük, hogy azt a szánalmas őskáoszt, ami Szlovákiában politika helyett folyik, Párkánynál megállítottuk. Az elmúlt öt év jóformán minden makromutatója azt üzeni, hogy

Ahogy az összes jogos vádat is ebben a fénytörésben fogalmazhatjuk meg magunk felé: miért nem élünk úgy, mint a csehek, és miért magasabb az infláció nálunk, mint Szlovákiában?

Ilyen referenciapontja van mindenkinek, s igazán rajtuk tudja lemérni, jól vagy rosszul kormányozták-e át az elmúlt egynéhány évtizeden. Persze lehet a kontinens vagy a világ másik feléről örökkön Ausztriához meg Svájchoz is méricskélni magunkat, hogy garantált legyen a szűnni nem akaró magyar világfájdalom, csak semmi értelme. A lettek mérjék magukat a baltiakhoz, a finnek a skandinávokhoz, a franciák a németekhez, az üzbégek a kirgizekhez, a grúzok az örményekhez, a venezuelaiak a kolumbiaiakhoz.

Ukrajnának is van ilyen referenciapontja. Az pedig – ha tetszik, ha nem – nem Lengyelország vagy Közép-Európa, hanem Belarusz. Az egyetlen másik olyan ország, amely a keleti szláv világ, a történelmi orosz civilizáció részeként szorult be a nukleáris Oroszország és a csábító Európa közé, s cipeli annak keserű terhét, hogy a medve annyira szereti, hogy inkább lövi pozdorjává, mintsem, hogy engedje másénak lenni.

Ukrajna és Belarusz csak egymáséra hasonlító, egyedi helyzetére a finn NATO-csatlakozás a legfrissebb bizonyíték: Oroszország nagyokat morgott ugyan, de esze ágában sem volt Finnországért háborút indítani, ahogy annak idején Lengyelországért és Észtországért sem. (Zárójel: ez beárazza azt a lengyel-balti érvelést is, hogy Ukrajna értük is harcol, hiszen ha „elesik”, majd ők lesznek a következők.)

Lehet, hogy morálisan nagyon helyes ennek ellenére azt képzelni, hogy Ukrajna lehetőségei azonosak Lengyelországéval vagy Finnországéval, csakhogy félkegyelmű, aki így gondolkozik, ha egyszer nyilvánvalóan nem így áll a helyzet. Azt, hogy az ember ellen Oroszország bizonyos döntések meg (nem) hozatala esetén háborút indít, akkor sem lehet a tervezéskor figyelmen kívül hagyni, ha egyébként úgy gondoljuk, hogy ez teljességgel illegitim, irracionális vagy egyenesen szánalmas.

Ha tehát le akarjuk mérni, hogy Ukrajna jól csinálta-e a dolgát az elmúlt harmincegy szabad évében, Belaruszra tudunk csak nézni, máshová nem.

És az a helyzet, hogy Ukrajna – meg azok, akik neki ilyen meg olyan nyugati jövőt ígértek –

amelynek vezetője mögül 2020-ban nagyon látványosan kifarolt a korábban még jelenlévő többségi támogatás, és amely olyan mértékben takart fel Oroszország mögé, hogy az orosz hadsereg puszta átjáróháznak használhatja.

A mérce tehát nem magas: Belaruszban – talán, ha hunyorítunk, a bolgárokat kivéve – uniós állampolgár nemigen láthat semmi irigylésre méltót. Mégis:

hogy miként is lehet egy keleti szláv nemzetnek Oroszország és a Nyugat közé szorítva boldogulni.

Tessék csak megnézni a vásárlóerő-paritáson számolt GDP-t: az 1990-es években a függetlenedéskor magasabb bázisról induló Ukrajna akkorát mélyrepült, mint annak a rendje, s 1996 után olyannyira elvált egymástól a két ország gazdasági fejlődése, hogy két évvel ezelőtt Belarusz ötven százalékkal járt Ukrajna előtt.

Nagyobb a két ország között a jóléti szakadék, mint hazánk és Franciaország között.

illetőleg mink itt az euroatlanti civilizációban, akik Nyugatra vezető utat rajzoltunk oda, ahol olyasmi nincsen. Merthogy ezt az egyetlenegy dolgot csinálta jobban Belarusz, mint Ukrajna: nem hallucinált magának nyugati jövőt, mert tudta-tudja, hogy ő nem Lengyelország.

Nem kell nagy kreativitás ahhoz, hogy kitaláljuk, Belarusz és Ukrajna élhetősége között merrefelé alakult a szakadék az elmúlt bő egy háborús évben. Ukrajnában húsz éve is rosszabb volt élni, mint Belaruszban, és ez bizony húsz év múlva is így lesz, teljesen mindegy, mennyit szerez vissza a nemzetközi jog szerint neki járó területből háború sújtotta szomszédunk.

Európa eleve legszegényebb országából még roncshalmaz is lesz – ennyit hozott Ukrajnának az nyugati közeledés. De hogyan lehetséges ez, ha nekünk itt Közép-Európában egyébként jobblétet és fejlődést hozott?

Hát úgy, hogy minden nemzet a saját földrajza rabja, nem a más földrajzáé, s ezért ami az egyiknek gyógyír, a másiknak gyilkosság. Oroszország irracionális kötődését persze hagyhatja figyelmen kívül az, aki Ukrajna jövőjét alakítja; csak – mint azt a tavaly februárban vérrel idemellékelt ábra mutatja, nem különösebben érdemes. Aki ukrán területi integritást akar, európai értelemben fejlődő, jobb módú Ukrajnát, annak ki kellett volna és eztán is ki kell egyeznie az ország státuszáról az oroszokkal. Akkor is, ha ez nem erkölcsös, nem szívmelengető, és ráadásul semmilyen gyökere nincs a nemzetközi jogban.

Édes mindegy –

És a valóság az, hogy Belarusz adott azonos helyzetre élhetőbb, jobb megoldást, nem Ukrajna. Teljesen mindegy, bármi máshoz hasonlítva milyen hely Belarusz: egy orosz csatlós diktatúrában jobb ma, húsz éve és húsz év múlva is élni, mint a nyugati címlapok sztárországában, és ez teljesen független attól, bármilyen definíció szerint megnyeri-e vagy elveszíti Ukrajna honvédő háborúját. Nem jó a földrajzzal ujjat húzni. Mindig utolér.

Fotó: Mandiner archív