Aki megsejtette Európa végzetét – Lévi-Strauss esete a progresszióval

S. Király Béla

Búcsú a trópusoktól – Lévi-Strauss esete a progresszióval

Claude Lévi-Strauss százéves korában hunyt el Párizsban 2009 októberében. Szerteágazó, de összefüggő tevékenységkörét felsorolni is nehéz. Foglalkozása felölte a filozófia, a politika és mindenekelőtt az antropológia területét, de volt ő emellett fotográfus, neveléstudós, író, egyetemi professzor, szociológus, pszichológus, mitográfus, és etnológus. Hatalmas életművéből három kötete olvasható magyarul: a Szomorú trópusok (Európa, 1973), Faj és történelem (Napvilág, 1999) és a Strukturális antropológia 1-2.(Osiris, 2001)

Lévi-Strauss eltávozása az élők sorából nem maradt észrevétlen. A francia és a nemzetközi médiavilág méltatta benne a „gondolat óriását”, a strukturalizmus „atyját”, és a nagy etnológust, aki a brazíliai őserdőben kutatott. Az ilyen „gyászjelentések” néha évek óta várnak a sorukra. És ez néha olyan hosszúra nyúlik, hogy a nekrológszerzők előbb távoztak az árnyékvilágból, mint emlékezéseiknek tárggyá vált alanyai. Alig lehet fogalmunk arról, hogyan lehet száz évig kihúzni egy életet. Talán az öreg Fontenelle – egy újabb százéves! – híres anekdotája segít az értelmezésben. Ő az egyik barátját így intette csendre, aki azért lelkendezett, hogy Fontenelle is megérte a száz évet:

Senki sem vitatta Lévi-Strauss kiváló intelligenciáját, nagy tudását és hatalmas intellektuális befolyását; de ha a korabeli sajtót forgatjuk, a halála miatti megdöbbenésnek nincs nyomát. Talán azért, mert késve távozott az árnyékvilágból, amely elő szokott fordulni a hozzá hasonló óriásokkal. Ha XIV. Lajos már az 1680-as évek hajnalán elköszönt volna mindörökre a versailles-i kastélyrengetegből, nem lenne folt a ragyogó napján: sem a nantes-i ediktum visszavonására, sem a spanyol örökösödési háború katonai vereségeire nem került volna sor.

Ha Lévi-Straussnak megadatik az a „szerencse”, hogy eltávozzon úgy a hatvanas évek közepén, azaz a dicsősége csúcsán, akkor a nekrológok hangneme másképp alakul. A fősodratú média akkor még a strukturalizmus és az etnológus mellett az antirasszizmus pápáját dicsérte volna benne. A Faj és történelem című füzete, amelyet a háború után írt az UNESCO számára, minden olyan nyugati éttermiségi breviáriuma lett, aki hasznot húzott a „történelmük legsötétebb óráira” történő hivatkozással. Munkásságát az iskolákban oktatták, a könyveit a végső tudományos referenciaként ajánlották. Azonban egyszer csak – a kérlelhetetlen szellemi és erkölcsi épsége miatt – a rasszista féleszű alakjává minősült a média világában. „Kegyvesztett” lett.

Történt ugyanis, hogy az UNESCO 1971-ben új alkalmat kínált neki a szereplésre. Vendéglátói nem vártak mást, minthogy megismételje, amit húsz évvel korábban mondott. Lévi-Strauss azonban már másként állt a témához, hiszen megváltozóban körülötte a világ, és megváltozott a gondolkodása, a világszemlélete, a történelmi tapasztalata a genetika legújabb felfedezéseinek hatására. Így aztán nem csoda, hogy A rassz és a kultúra című előadása nagy botrányt kavart a nemzetközi szervezetben. A szervezők lerövidítették a beszéd idejét, hogy kénytelen legyen egy kevésbé összefüggő, összeollózott szöveget felolvasni. Mindhiába. Mindezt ő maga meséli el csípős humorral A távoli tekintet című, a múlt század nyolcvanas éveiben megjelent szöveggyűjteményében.

A gond abból adódott, hogy időközben megváltozott a rasszizmus jelentése. Továbbra sem jutott eszébe senkinek koponyákat mérni, szemet és hajat kalibrálni,

és nem akarták, hogy mások kulturális kódjait kényszerítsék az országunkra. Követőinek nagy kétségbeesésére, akik azt várták, hogy világhírű tudósként áldását adja a progresszívok kényszerítő divatjára, Claude Lévi-Strauss fellázadt a nyelvvel történő visszaélés miatt.

Megértjük az UNESCO méltóságainak a rémületét, ha elolvassuk előadásának alábbi részletét:

Senki sem hibáztatható azért, hogy a saját életmódját és gondolkodását mások fölé helyezi, illetve kevéssé vonzódik a másfajta életmód iránt, amely önmagában tiszteletreméltó ugyan, de nagyon távol áll attól, amelyhez ő hagyományosan kötődik... Ahogy azt a Faj és történelemben már megírtam, létezik a társadalmak között egy bizonyos optimális diverzitás, amely egy határon túl nem növelhető, de amely alá veszély nélkül nem is csökkenthető. El kell ismerni, hogy ez a sokféleség nagyrészt az egyes kultúrák vágyából fakad. De az is igaz, hogy ez a különbözőség nagymértékben ebből fakad: minden kultúra szembehelyezkedik azokkal a kultúrákkal, amelyek őt körbe veszik. Meg akarja különböztetni magát tőlük, egyszóval: önmaga akar lenni. De a kultúrák figyelnek is egymásra, alkalmanként kölcsönkérnek egymástól, de hogy ne veszítsék el önmagukat a másikban, egy szint fölött fenntartanak egy bizonyos mértékű átjárhatatlanságot.

Az 1980-as évek antirasszista progresszivistái nem bocsátották meg tudósunknak ezt a „vétkét”. Főleg azt, hogy kitartott álláspontja mellett, és ezt szóvá is tette mindig. Az Élysée palotában, Mitterrand elnökkel folytatott beszélgetés során kifejtette a túl nagy és túlontúl heterogén bevándorlás okozta hallatlan veszélyt, ha az átlép egy bizonyos „tűrési küszöböt”. Ez a kifejezés tetszett az elnöknek, aki elterjesztette, és ezzel nagy politikai nyüzsgést okozott. Megdöbbentette a francia baloldal széplelkeit és megbotránkoztatta a szocialista pártja vezetőségét. Az elnök könnyen tovább lépett a történteken, de nem úgy a tudós. Ő a Le Magazine littéraire című folyóiratban kijelentette, hogy: „Töprengtem azokon az időn, amikor miénk más kultúrákat támadott meg, azokat, amelyeknek a tanúja és védelmezője voltam. Most úgy érzem, hogy megfordult a dagály iránya, és kultúránk védekezésbe kényszerült a külső fenyegetésekkel szemben, amelyek magukban foglalják az iszlám okozta robbanást is. Ezért etnológiai értelemben védelmezője lettem a saját kultúrámnak.”

Már a Szomorú trópusokban olvashatjuk, hogy az iszlám, ez a férfias és harcias vallás, a kereszténységgel ellentétben, amely nőies és békés, képtelen elviselni a „másikat”, legyen az idegen, hitetlen vagy nő. Szerinte az iszlám célja „megsemmisíteni a másikat”. A Szomorú trópusokat olvasva arra a következtetésre lehet jutni, hogy manapság a szeretett hazájában a fenti kijelentéseiért bíróság elé hurcolnák a „gyűlöletre és diszkriminációra való uszítás" vádjával. Ettől épphogy megmenekült, és ezt nagyon is jól tudta.

Amikor 2002-ben fogadta Didier Eribon újságírót a Nouvel Observateur magazintól, megvallotta neki: „A Szomorú trópusokban elmondtam, hogy mit gondolok az iszlámról. Jóllehet visszafogottabb hangon szóltam, de az nem volt olyan messze attól, amiért ma Houellebecq-et bíróság elé állítják. Fél évszázaddal ezelőtt elképzelhetetlen lett volna egy ilyen tárgyalás; senkinek nem jutott volna eszébe ilyesmi. Jogunk van kritizálni egy vallást, jogunk van kimondani, amit gondolunk. […] Meg vagyunk fertőzve az iszlám okozta türelmetlenségtől.”

Lévi-Strauss, aki sokat tett azért, hogy megértsük a modern nyugati társadalmainktól legtávolabb eső társadalmakat, kihasználta az akkor még létező véleménynyilvánítási szabadságot, hogy igen korán kifejezze bizalmatlanságát és aggodalmát a terjeszkedő iszlámmal, valamint az „összes korábbi hagyományok iránti” európai elfogultsággal kapcsolatban. Az 1955-ben megjelent Szomorú trópusok című korszakalkotó művében az iszlámmal kapcsolatos idegenkedése annyira erős, hogy a Le Monde a róla szóló nekrológjában megjegyezte: „Bizonyos oldalak miatt […], amelyek tartalmára a megjelenése idején nem figyeltek fel különösebben, a szerzője biztosan kiérdemelné az erőteljes tiltakozásokat, ha ma jelennének meg”.

Nem kevés reflexió és ikonoklasztikus elemzés található Lévi-Strauss könyveiben,

és amely kiérdemelné az ügyészségi feljelentést. A szellemi vitának a jogi eszközökkel történő súlyos korlátozása, amit az élete vége felé megtapasztalt maga is, valószínűleg nem lepte meg tudósunkat, aki előszeretettel idézte egy 19. századi angol jogtörténész, Henry Sumner Maine megállapítását a 18. századi felvilágosodásról.: „A francia filozófusok annyira türelmetlennek mutatkoztak elkerülni azt, amit a papok babonájának tartottak, hogy hanyatt-homlok ugrottak bele a jogászok babonájába”.

Hatalmas tekintélye megóvta Lévi-Strauss-t a komolyabb sértésektől, de hajdani „táborával”, azzal a baloldallal, amely évtizedeken át magasztalta őt, megszakadt a kapcsolata. Megbocsáthatatlan bűnt követett el haladárok szemében, mivel úgy vélte, hogy a demográfiai robbanás katasztrófához vezeti az emberiséget, és hogy egy nyolc-tízmilliárd lakosú Föld élhetetlen lesz. Attól tartott, hogy az emberiség tömege túlságosan összesűrűsödik, s ezért a különböző kultúrák közötti fizikai távolságok túl közel kerülnek egymáshoz, hogy mindegyikük harmonikusan és szabadon élhessen. Ő, aki szóvá tette az indián törzsek elsorvadását a fehér férfiak agressziója miatt,

Ugyanazt a szellemi utat járta be, mint a híres író Jean Raspail, Molnár Tamás katolikus filozófus nagy tisztelője és A szentek tábora című regény szerzője.

Raspail a maurras-i jobboldalról, míg Lévi-Strauss a szocialista baloldalról érkezett; de közös vonzódásuk azokhoz a népekhez, amelyeket most „elsőknek”, és nem „primitívnek” neveznek, mint régen, megértette velük az európai civilizációra váró halálos veszélyt.

Fotó forrása: Wikipedia